Tegnap, hirtelen felindulásból vonatra ültünk, és elindultunk Antibes-ba.
Annyira szép... Sok ember van az utcán, de messziről ki lehet szúrni, ki a helyi, és ki nem. Rengeteg a fiatal, nem egy nyugdíjas hely, mint Beaulieu :) Egyszerűen csak mászkáltunk, sodródtunk a tömeggel, néztük a város öreg falait, a kis utcákat, figyeltük az embereket, kerestünk kávézót, ahol van még napos asztal, és töltődtünk. :) A végéről hiányzott még egy pohár bor, az lett volna az igazi, de arra már nem jutott idő, indulni kellett vissza.
Egy ideig itt élt és alkotott Picasso, így van múzeum. Bementünk, és én komolyan annyira nyitott voltam... Úgy mentem be, hogy gyere, mutasd meg miért is vagy te olyan híres, mi az ami olyan különleges. Reménykedtem benne, hogy majd a hely szelleme... De nem, nem történt semmi. Az esetek többségében oda jutottam, hogy láttam a szemem előtt a szüleim és az óvónénik boldog arcát, amikor átnyújtottam nekik hasonló rajzaimat. Biztos ehhez is meg kell érni, és én még nem értem el ezt a pontot. Most öt évig ismét nem próbálkozom, pihentetem a pasit. :D (Viszont Picasso szerintem nagyon fotogén volt, ha esetleg valakit érdekel.)
Szeretek hirtelen elindulni. Van valami varázsa így a dolgoknak... Nekem ez újdonság, hiszen mindig mindent az utolsó részletig megtervezek, de itt most nem. Itt csak enegedem, hogy vigyen a lábam, és lássak, tapasztaljak. Talán Frankfurttal kezdődött, de azt hiszem, mire visszatérek, egész spontán turista leszek. :) Lehet, nem épp ez az igazi fejlődési irány szakmai szempontból, de szórakoztat, ösztönöz és melengeti a lelkem. Most ez a lényeg, a többivel ráérek később törődni. :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.