Egy gyakornok mindennapjai

…

Egyesek szerint nem elég befejezett a blogom… Régóta szeretnék írni valamit a végére, de csak kavarognak a fejemben a gondolatok, ha felmerül ez a „kötelességem”. Hogy is lehetne a végére pontot tenni? Nem lehet, ebben már biztos vagyok. Nem tudom beletenni egy kartondobozba, bezárni a tetejét, ráírni 2010. 02. 27- 2010. 09. 04. – Nizza. Minden évben eljátszom ezt a szertartást a könyveimmel, a padláson gubbasztva, apukám legnagyobb örömére. Számomra ez a módja, hogy valamit lezárjak, de ezt nem is akarom lezárni… Bennem él, részemmé vált. Formálódtam, sok dolgot megtanultam, például már egészen ügyesen beletalálok a szemetesbe, csak hogy egy egyszerű példát említsek. :)

Az első pár napon nagyon furcsán éreztem magam itt, zavart, hogy úgy néznek rám egyesek, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. De aztán megszoktam, már nem zökkent ki az egyensúlyomból, és tudom, hogy nem én vagyok a bolond, ők az életuntak. De annál jobban tudok örülni annak, ha valaki visszamosolyog, ez az én napi sikerem. :)

Sok olyan embernek tűnt fel, hogy eltűntem, akikre nem is számítottam, akikkel látjuk egymást, de nincs különösebb kapcsolatunk, viszont sok embernek nem tűnt fel, vagyis nem adja, adta jelét érdeklődésnek. Persze, biztos gondolt rám, de „senki nem fog rád emlékezni a titkos gondolataidért” alapon, ezzel én nem vagyok kisegítve. Megvallom őszintén, hogy ez valahol mélyen, nagyon bánt, igyekszem nem foglalkozni vele, és várom a napot, amikor egyszer csak felhívnak, hogy hazaértél-e már, és élsz-e még?! Lehet, hogy buta dolog tőlem, hogy a várakozó álláspontot választottam, de azt hiszem belefáradtam abba, hogy mindig mindenkit én hívjak fel. De vannak, akik itt vannak, és ez a lényeg.

Túl vagyok az első nagy sokkon, az elején minden a nyakamba szakadt, és igencsak megrogytak a térdeim, de már visszatért a rendszer, ennek jeléül három hét után újra elővettem a határidőnaplóm, amiben az utolsó bejegyzés február 27-e volt. …

Ha van egy percem, olvasom a kis francia regényem, és hegyezem a fülem, nem hallok-e francia szót, zenét hallgatok, és képeket idézek fel magamban, ez mindig megmosolyogtat. :)

A szakdolgozatomat kéne írnom… Nagy meló lesz, de igyekszem összekapni magam, és nem minden mással foglalkozni, keresem a motivációt. Ebben a pillanatban valahol elvesztettem, mert a helyett, most is blogomat írom… :) De élvezem, ülök itt a bátyám szobájában, kikerültek a kavicsok az asztalomra, lassan beillesztem az ottani darabjaimat az itteni életembe… Próbálok magamba szívni minden kis napsugarat és nem elfelejteni mi történt ott, keresni a szépet itt… Például a nagypapám volt fotelja, amiben most ülök, ilyen nincs ott, ez ide tartozik…

Egy csomó téli kinézetű ember, igen leszállt a bécsi gép. :) Három nap nyaralás, gyönyörű időben, a napfényben fürdőzve. Nem siettünk sehova, csak élveztük, hogy végre együtt vagyunk, hogy nem kell sietni, hogy franciául karattyolnak körülöttünk, hogy látunk, hogy ott vagyunk.

Utolsó nap, ma reggel, fel kellett szállni a repülőre. Egyészen addig a pillanatig olyan érzésem volt, hogy csak szabadnapos vagyok, és majd visszamegyek dolgozni, minden megy tovább. ... De nem, most már Bécsben vagyok, épp egy babával barátkozom, várom a repülőt.

Ezzel a nappal véget ért az a fél év, amit annyira vártam, de amitől annyi tartottam. Túléltem, megcsináltam, több lettem, megtaláltam egy részem ott, de egyenlőre ennyi, ami világos, a többi még várat magára.

De azok a könnyek akkor is kicsordultak, akármennyire is nem akartam, hiába próbáltam a jövőbe nézni, csak zakatolt a fejemben az érzés, hogy ne, nem akarom. De meglátjuk, mit produkál az élet ezután.

Csak kavarog a sok gondolat, nem tudom mi lesz, nem tudom mikor fog leesni, hogy ott voltam. Sok dolog vár rám otthon, rengeteg teendőm van, már csak újra meg kell találnom a helyem, ez a nagy feladat.

Az utolsó napom ugyanolyan volt, ha nem jobb, mint az összes többi. Mostam, kiszolgáltam, felszolgáltam, informáltam a vendégeket, kivasaltam még az összes terítőt... Az utolsó percig dolgoztam, három óra után végeztem, nem akartam semmit félbehagyni. Befutott a kedvenc olasz házaspárom, akik nagyon sokszor voltak a vendégeink, de az utóbbi másfél hónapban nem jöttek. Aztán egyszer csak megjelentek, jöttek búcsúzni. ... Szépen lassan mindenki megjelent a konyha ajtajában, hogy akkor most neki menni kell. Még Valerie is bejött, holott szabadnapja volt, még egyszer utoljára megölelni és ajándékozni. Szakácskönyvet kaptam, kaptunk tőle, és az érzést, hogy nagyon szeretett. Sarkon fordult egy pár perc után, mondván mennie kell, várják, és nem akar sírni.

Aztán az a perc is eljött, menni kellett. Ott álltunk egymással szemben. A főnököm elérzékenyült, hát hogy tartsam így magam? A nagy M. Loeb, aki félig könnyes szemmel, kezemet szorongatva mondja, hogy hiányozni fogok neki.

Georges átköltöztetett Nizzába, megittunk még egy kólát, aztán irány a repülőtér, hiszen most jön az én személyre szabott lelki szemetesem, aki majd fogja a kezem az elválás pillanatában.

A mosoly tárgya, hogy:

-kiderült, másfeles sorközzel kell írni a beadandót. Így lesz hét oldalból nagyon gyorsan tíz oldal! :D

-este, negyed kilencre jön értem Valerie! :)

-Detti pedig már a bőröndjét pakolja! :D

-most ettem meg fél kiló szilvát! :)

A mai nap elég érdekesre sikerült, érzelem dúsra.  A főnököm még délelőtt hátrahozta a papírjaimat, hogy nézzem át, kitöltötte őket mind a három nyelven, ha valami esetleg nem tetszik, akkor megbeszéljük. Leültem azzal a köteg papírral, egy idő után viszont nem bírtam, elkezdtek csorogni a könnyeim. Gilles-ről tudni kell, hogy szeret az irodájában ülni, és nem csinálni „semmit”, gondolok itt a gyakornokokkal felmerülő problémákra. Az ember azt gondolja, hogy nem is lát semmit, pedig de, lát mindent, és nem felejt. (Elég sok problémánk volt az osztrák lányokkal és Michele sem épp problémamentes, de amíg Valerie nem kiabál, addig nem igazán történik semmi.) Nem egyszer gondoltam, hogy a lelkemet is kidolgozhatom, az se fog neki feltűnni. … Tévedtem, feltűnt neki.

Bementem az irodájába, végeztünk némi módosítást. Megfelejtkezett róla, hogy nekem a német nem az anyanyelvem, így nem ártana beleírni, hogy úgy is beszélek. :)

„Ön a legjobb gyakornok, akit egész eddigi pályafutásom alatt láttam.” – Öt év múlva nyugdíja megy… Ilyet se mondanak az embernek mindennap.

Munka alatt Sprüngli evés, csevegés az angolokkal, búcsú a 311-tól (hét hetet volt itt velünk), kenyérsütés, és a többi, szokásos vagy épp nem szokásos dolog.

Este koncert a kikötőben, séta Cap-Ferrat-ig. Valahogy így telt a mai napom…

Ui.: Most már kezdek tele lenni azzal, hogy egyedül vagyok, mindenhova egyedül megyek, mindent egyedül csinálok, ami még mindig jobb, mint úgy tenni, hogy élvezem a társaságot, pedig nem, de már nem kell sokat várni. Holnap, lehet, Valerienél alszom. Vasárnap remélhetőleg Nellivel csinálunk valamit, hajrá, megint gyerekezhetek. Hétfőn elvarrom a szálakat, kedden pedig munka után szedem a cuccaim, és este már Detti érkezik.

Tegnap, a híres-neves Sain-Tropez felé vettem az irányt. A múlt heti kirándulásom meghiúsulása után, most már okosabb voltam, és jó előre lefoglaltam mindent. Saint-Raphael-ig vonatoztam, aztán ott hajóra szálltam. A hajózós rész volt a legjobb. :)

Kiszállás után, két euró egy térképért – rablás – aztán sodródás a tömeggel. Saint-Tropez építészetileg gyönyörű, nekem nagyon tetszett, szinte minden kis utcát lefényképezne az ember, de… Ezek a mozgó pénzeszsákok, ezek valahogy…

Két fajta ember van ott, az egyik, akik az előbb említett kategóriát erősítik, hatalmas jachtokkal érkeznek, az asszonykájukat pedig az egyik nagynevű boltból, a másikba cipelik. Az összes többi pedig, őket nézi, és lesi, hogy vajon kit ismer, hol egy híresség. Borzalmas, komolyan. Amikor már épp kezdtem a pénz tapinthatóságától rosszul érezni magam, megjelent egy srác. Svéd, vagy norvég, már nem emlékszem, de megkérdezte, mit csinálok itt. (épp fényképeztem) Feltette a kérdést, hogy mi a manót lehet itt csinálni, mert mindenki csak csámborog, és fényképez, de ő még egy értelmes dolgot nem látott itt. A vicces az volt, hogy nem tudtam válaszolni, ha valakit nem érdekel Saint-Tropez építészete, és nem „celebeket” vadász, akkor mivel töltse a napját itt. Beszélgetésbe elegyedtünk, de aztán elváltak útjaink.

Később újra összefutottunk, aztán együtt mászkáltunk tovább. Mikor kiderült, hogy szeretek táncolni, elkezdett nyaggatni, mutassak valamit. Így esik meg az emberrel, hogy salsa alaplépeseket tanít Saint-Tropez polgármesteri hivatala előtt. :) A srác önmagában volt egyébként az attrakció, jókat derültem rajta. Az egyetlen, ami még mindenféleképpen idekívánkozik, az öt, ismétlem, öteurós tejeskávén kívül, az a naplemente a kikötőben… Az ismét egy olyan pillanat volt, amit az ember nagyon szeretne megosztani valakivel, de hiába néz körül, nem talál senkit.

Száz szónak is egy a vége, megjártam ezt is, tetszett, de egy társadalmi vagy pszichológiai tanulmányt simán megérne…

Ma voltam utoljára a kávézómban. Vasárnap vannak nyitva utoljára, elmennem szabadságra, én pedig addig már nem érek oda. Még utoljára jól megtömtek, édes-sós salátát készítettek nekem, nehezen szakadtam el. Körülbelül négy órán keresztül ültem ott, csevegtünk, olvastam, de aztán eljött az idő, indulni kell. Egy ölelés, két puszi mindenkitől, aztán kifordultam az ajtón. ...

Nem tudom leírni, mi van most a fejemben. Ez a korszak, mert számomra ez egy korszak volt itt, a végéhez közeledik. Képtelen vagyok elhinni, hogy vége, hogy nem megyek vissza a szabad napomon, hogy nem mosolyognak rám, ha belépek az ajtón, hogy kérdés nélkül kapom a kávém, hogy együtt éneklünk, ha egy jó szám megy a rádióban, hogy mindig mást varázsolnak az asztalomra, mindig valami különlegeset, valósággal tömnek, hogy ha kevesebb a vendég, hátraköltözünk és ott trécselünk. Találtam ott valamit, ami számomra szükséges ahhoz, hogy valahol megleljem a helyem, hogy egy városban jól érezzem magam. A legközelebbi viszontlátásra, így engedtek el, és vissza kell jönnöm, várnak...

A bientot les gars!

Már szórakozom munka alatt... Vendégeken, kollégákon, magamon. Figyelem, ahogy a méhe lopja a sonkát, lassan, kitartó munkával. :)

Délutánom arra szántam, hogy alkossak valamit a beadandómmal. Elég nehéz. Elszoktam tőle, hogy németül írjak. A helyzetet tovább nehezíti, hogy épp átalakítják a hotelek kategóriáit, így francia törvények és nyilatkozatok között kutatok, a Choice pedig természetesen csak angolul ad közre minden, számomra használható és érdekes információt. Próbálom összehozni az olvasottakat, és átültetni mindezt németre. Közben Vad Fruttik üvölt a fülemben. Multi-kulti... :) 

Ma az egész hotel az én nevetésemtől zengett... Ebben persze jelentős részt vállaltak a kollégáim, főleg Valerie, na meg a jelenlegi kedvenckéim. :) Azért pedig kizárólgosan Valerie tehető felelőssé, hogy énekelve szolgáltam ki ma szinte mindenkit. Micsoda élmény lehetett... Egy éneklő gyakornok, aki épp felszolgál, és kacag...

https://www.youtube.com/watch?v=2z4qH67gs40      - Tessék meghallgatni, remélem mindenkinek ez fog a fejében zakatolni! :P

Este van, este van… (2010.08.20.)

Egyedül ülök az ágyamon, a szomszéd ágy üres. Azt hiszem, éhes vagyok, azt viszont egyértelműen érzem, hogy a fal hideg. :)

Az előbbi bejegyzésem lehet, hogy nem volt egyértelmű, érthető, hiszen az e-mail egy olyan személynek íródott, aki minden nap követi az eseményeket. Előre bocsájtom, nem tudom mit írtam a korábbi publikációimban, most lássuk, mi kering a fejemben.

Michele körülbelül 17-18 éves lehet a feje szerint. Több nem igen, ebből kifolyólag, nem igazán találom vele a hangot. Nincs konfliktus, nemes egyszerűséggel nem vagyunk ugyanazon a hullámhosszon… Sőt, még az FM sem stimmel, vagy ő, vagy én, de valaki AM. A tapasztalatok alapján én vagyok a kevésbé normális, így az AM szerep nekem jut. :)  (És most csak remélem, hogy a hasonlatom szakmailag is helytálló. :D)

A kedvenc műszakom a délután lett, mert akkor egyedül dolgozhatok, és az egy szem reggel, amikor Valerie is ott van. Amikor szabad vagyok, már le is léptem, ha kell, órákon keresztül képes vagyok egy padon ülni, és olvasni, csak ne kelljen itt lenni.

Rumlis, folyamatosan eszik, ami nekem eddig fel sem tűnt, de a többiek felhívták a figyelmem rá, vagy a harmadik lehetőség, hogy alszik. Este pedig megy az osztrák lányokkal.

Biztos öregszem, vagy valami ilyesmi, és azt hiszem elfogyott a türelmem, meg a kitartásom is. Ebben mondjuk biztos az is szerepet játszik, hogy tudom, már nincs sok, nem kell hónapokat együtt élni, napokban számolható az idő, amit itt töltök.

Ma közös kávézás volt, Georges, Mr. Loeb, Nelli és én. Ott szurkálódtunk, és nevetünk egymáson, magunkon… Átszaladt a fejemen, hogy már csak egyszer dolgozom ugyanezekkel az emberekkel. Azért ez hiányozni fog. De az is igaz, hogy áldom az eszem, hogy nemet mondtam a főnököm ajánlatára, miszerint maradhattam volna még. Ma jöttem rá, hogy nekem alapvetően nem a hotellel van a bajom. Persze, a munkám nem túl kreatív és mondhatni unalmas, de alapvetően a kollégáimmal nincs bajom, sőt, van, aki nagyon a szívemhez nőtt. Itt lenni a Riviérán, nagyon szeretek, csak ez az állandó szellemi egyedüllét, ez az infantilizmus, ami nagyon zavar. A körülmények azok, amik megváltoztak, amik miatt számolom a napokat.

Most épp nagy buli van ott, én meg élvezem az egyedüllétet itt... Nincs kedvem velük menni, sajnálom, de ezt a 10 napot már fél lábon is túlélem. Remélem! :)
Holnap, ha minden jól megy, akkor találkozom este Nellivel... Jó lenne, ha összejönne. Hasonló helyzetben van mint én, egyedül van, nem tud beszélni senkivel, mert valerievel kétszer, velem meg egyszer dolgozik egy héten, a többiek meg... Szóval ez van. Azán vasárnap Velerie meg Michele lesznek a munkatársaim.. Ennek nem nagyon örülök, de ez van, legalább Valerie ott lesz! De nagyon tetszett neki a fülbevaló, amit vettem szülinapjára. És ez már siker, örült neki. Remélem vele is össze tudunk ülni még beszélgetni és iszogatni a jövő héten, aztán már csak pár nap... Napról napra próbálok túl élni. Szomorú, nem gondoltam, hogy ennyire így fognak alakulni a dolgok, de ez van, bele kell törődni. Amint végeztem a munkámmal, már itt sem vagyok, és csak este jövök... Ma mondjuk Valerie panaszkodott, hogy mióta Michele itt van, a lányok nem dolgoznak...

Most jól kipanaszkodtam magam.

Remélem nem esett senkire semmi otthon, minden rendben, élvezed a hosszú hétvégét!

Már csak 10 nap és jön Detti! Vagyis ha minden jól megy, hét nap munka... Csak lenne már itt, és mehetnék, hagyhatnám itt ezt az egészet. Elegem van a körülmények miatt, de nagyon fognak hiányozni. Mr. Loeb és Georges már most lógatja az orrát, ha arról beszélünk, hogy mi lesz, ha elmegyek... Holnap viszont, meg holnap után is nagyon sok check-out van, sok kedvenc elmegy, remélem jönnek újak, mert ha nem... De már csak 7 nap munka...

Az a vicces, hogy nincs rossz kedvem, fáradtnak érzem magam, de nincs rossz kedvem. Már látom a fényt, és valahol ez is jó valamire. Nem maradok itt a hotelben, mindig megyek valahova, nem poshadok! :)

A nap fénypontja pedig, hogy Virgenie megkapta a csomagot, és nagyon örült neki, ezt ég facebook-on keresztül is érezni lehet. :D

Itt vagyok a terünkön, tálcámon a szokásos flan nature és a tejeskávé. De mégse stimmel valami, nincs akivel "világmegváltó" beszélgetést folytassak. Sosem voltam még itt egyedül... :( A szél jóvoltából viszont rohangálhattam a szótáram egy lapja után... Így jár, aki sokat forgatja a francia-magyar részt! :)

Itt vagyok a terünkön, tálcámon a szokásos flan nature és a tejeskávé. De mégse stimmel valami, nincs akivel "világmegváltó" beszélgetést folytassak. Sosem voltam még itt egyedül... :( A szél jóvoltából viszont rohangálhattam a szótáram egy lapja után... Így jár, aki sokat forgatja a francia-magyar részt! :)

Írtam egy listát, mit szeretnék még megnézni, elég hosszúra sikerült, de azt hiszem kivitelezhető.

Már egész könnyedén kiszámítható, hogy hány napot kell még dolgoznom. A mai nappal együtt még 18 napot töltök itt Beaulieu-ben, aztán átköltözöm Nizzába.

Nagyon vegyes érzések keveregnek bennem. Mivel nincs már itt Virgenie, ezért nem nagyon köt ide, a hotelhez semmi. A kollégáim nagy részét bírom, de a többi gyakornokból kifolyólag elég sokat kell dolgoznom, és már unalmas. Mindig ugyanaz történik, és nem tudom már annyira meghúzni a tempót, hogy mindennel végezzünk. Eldöntöttem, nem érdekel. Amíg a főnök nem szól, hogy koszos a nagy szalon, addig én nem ugrálok. Az idő rövidsége miatt, ha fejen pörgök, akkor sem tudom megcsinálni egyedül, a másik személy pedig nem töri nagyon össze magát. Nem akarok már más helyett is dolgozni, megcsinálom azt, amit tudok, a száz százalékot, és befejeztem. Csak egy gyakornok vagyok, és nem akarom magam idegesíteni magam más hülyesége (tudom, durva, obszcén szó, köszönjük World!) miatt. Elég az, ami a nyakamba szakad, amikor nincs itt Valerie.

Mennék is már haza, meg nem is. A munkaidőm alatt csak a vendégek szórakoztatnak, akik miatt érdemes hajtani. A munkán kívül viszont minden fog hiányozni, ebben biztos vagyok. Viszont várom, hogy hazamenjek, végre aludjak egy jót, egyek egy húslevest, megölelgessem a nagymamámat, becsukhassam magam mögött az ajtót, legyen saját lakáskulcsom, és találkozzak azokkal, akiket az elmúlt fél évben nem láttam. Még a sulit is várom, habár tudom, hogy milliónyi probléma fog az első percben a nyakamba szakadni, és bosszantani fog a szervezetlenség, ami a bgf-en vár, de állok a kihívások elébe. Csak tudnám magammal vinni a Côte d’Azur-t is…  

Cd-t másolok a gépemre, így van időm írni. Egyedül vagyok, Michele az osztrák lányokkal átment Nizzába. De ez most nem is érdekes, a mai napomat szeretném elmesélni.

Ma szokás szerint átmentem Nizzába, micsoda meglepetés, aztán kisétáltam a kávézóba, eddig ez sem szokatlan… Ma elég korán sikerült odaérnem magamhoz képest, így még nem volt nagy a nyüzsgés, volt ideje Tareknek beszélgetni velem. Egy idő után már mindenki velem beszélgetett, ismerni mindenki ismer, de azért ez az osztatlan figyelem valóban szokatlan volt. Az is igaz, hogy egyedül voltam lány az egész kávézóban, de ez alapvetően nem befolyásol semmit, ugye? :)

Elmerültem az olvasásban, aztán a fiúk (bácsik) unszolására rendeltem enni is. Akkora adagot hoztak ki, még talán apának is elég lett volna. A bácsi, akinek sajnos nem tudom a nevét, de olyan kis mosolygós, pocakos, külön felhívta a figyelmem a gombára, ami elméletileg ehhez nem jár, de nekem meg kell kóstolnom. Semmi gomba íze nincs igazából, ami számomra igencsak hízelgő. Ecetben és Oliva olajban érlelni, még a nagy üveget is megmutatta. Három percenként kijött megnézni, hogy haladok az evéssel, és minden alkalommal elmondta, hogy mind meg kell ennem, úgyhogy szedjem össze magam.

A nagy evés közepette, a mellettem lévő asztalhoz letelepedett egy 26 körüli leányzó, aki szintén jól beleválasztott, jó nagy salátát kapott, így egymást bátorítva fogyasztottuk el az ebédünk. Beszélgetésbe elegyedtünk, egy órán keresztül csak ültünk és társalogtunk. Nagyon kedves volt, és végre nem kellett tartani egy pillanatig sem, hogy vajon mit akar tőlem. Egyszerűen csak azért állt le velem beszélgetni, mert úgy tartotta kedve, vagy, mert szimpatikus voltam neki, és a mondat végén pont van, nem vessző. Valahol ott dolgozik a közelben, jó lenne vele még találkozni, remélhetőleg jövő héten is ott lesz, mindenesetre én igyekszem ugyanabban az időben ott lenni. :)

A végén még meghívtak egy külön kávéra, és a bácsi adott nekem egy üveg általa készített őszibarack lekvárt. Most mondjátok, hogy nem egy tündér. … Jól éreztem én már az első alakalommal, hogy nekem ott van a helyem.

A nap megkoronázásaként felsétáltam a Matisse múzeumba, ami sokkal messzebb van, mint gondoltam, tényleg megérte volna kifizetni a buszt, de így legalább többet láttam, és bátran alkalmazhattam a városnézési módszerem. (Nahát, de jól néz ki az ott, menjünk most arra!) Olvastam egy kicsit az Olivák árnyékában, figyeltem, ahogy egy nagypapa tanítja a Pétanque művészetét az unokáknak.

Igazán jól telt a mai napom… :)

Ui.: Közérdekű közlemény annak, aki nem járt a Moszkva tér felé villamossal. A négyes-, hatos villamos Moszkva téri megállójában Hegyi Barbara mondja be a szokásos, Welcome on the board, the first stop is Széna tér. Attentions please the train …

Úgy éreztem, ezt mindenkinek tudni kell, ha még én is tudom itt Európa másik felén. (Köszönjük Soma!) :D

Azt hiszem így két hét után már írhatok róla. 21 lesz most kedden, de a fejében még nagyon nem tart ott. Fiatal, mégpedig nagyon. Hello Kitty mosolyog rám mindenhonnan… El lehet képzelni, és nevetni is szabad, ahogy élek a rózsaszín figurák között… :)

Nagyon jóban van az osztrák lányokkal, ami valahol érthető, hiszen míg a fiúk itt voltak, én Nizzában voltam folyamatosan, csak dolgozni jöttem vissza, és habár van köztük erős 3 év hivatalosan, jól megértik egymást. És ugye németül beszélnek. Elmagyaráztam neki, hogy itt senki nem fog vele beszélni franciául, egy-két embert kivéve, használja ki ezt az egy hónapot! Nem teszi, így én nem kapálózom, ha németül szól hozzám, németül válaszolok, ha franciául, akkor franciául.

Tudjátok, valahol nagyon sajnálom szegényt. Még semmit nem tud, sem az itteni életről, sem a hotelről, és mi pedig (mind a hárman) hamarosan elmegyünk, ő pedig egyedül marad. Biztos néha össze fognak ülni Valerievel, de neki annyi gondja van, hogy erre valószínűleg elég ritkán fog sor kerülni. Más pedig igazából szóba se jöhet, még Nelli, de ő csak szeptemberig lesz itt. Michele hajlamos az ücsörgésre, ha nincs, aki húzza, akkor ül, mint húsz forint a zsebemben. Két hete van itt, és Nizzán kívül még sehol nem járt, semmit nem látott… Azt hiszem kettőnk között ez az egyik nagy különbség. Ő most kezd, én a végén járok, és nincs türelmem őt istápolni, és nyaggatni. Ha átmentél tegnap este Nizzába, és ma hulla fáradt vagy, akkor aludj nyugodtan, engem nem zavar, habár megbeszéltük, hogy ma megmutatom Saint-Pault. Vagyis, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor egy kicsit zavar, hiszen elég kevés szabad napom van már, így az ilyen egész napos programokat nagyon ki kell számolni, most pedig várhatok háromig, míg végez, aztán akkor eldönti, hogy akar-e menni…

Szégyellem magam, hogy ezt kell mondanom, de elfogyott a türelmem. Az elmúlt öt hónapban annyit alkalmazkodtam, hogy már nincs kedvem hozzá. Akkor az megérte, hiszen így öt hónapot töltöttem Virgenievel, akivel, a különbségek ellenére legalább agyban ugyanott tartottunk, most viszont se kedvem, se energiám egy nálam jóval fiatalabbhoz, félig még tinihez alkalmazkodni. Nem zárkózom be, szívesen beszélgetek vele, velük, de ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor nekem úgy is jó. Ennyi…

Elég jelentős lemaradásban vagyok, és most a múlt hetet mesélem el.

Balázs, Karcsi és Csabi tiszteletüket tették itt nálam, nyaraltak egyet. Vagyis nyaraltunk... Habár dogoztam ez alatt az idő alatt, de minden nap Nizzában aludtam, amint végeztem, rohantam át. :)

Egyrészt jó volt nem itt lakni, és csak bejárni, dolgozni, másrészt pedig nagyon jól szórakoztam. Karcsitól egy kicsit tartottam, mert habár másfél éve vagyok Balázs barátnője, valahogy vele mindig sikerült elkerülnünk egymást. Karcsi, aki nem létezik… :) Jelentem mindenkinek, létezik, mozog, beszél, nevet, és tejes kávét iszik reggel, mint én. :D

Az elején egy kicsit furcsa volt, együtt, mégis többen, de úgy érzem megtaláltuk az arany középutat. Csabi egy pár óra után megállapította, hogy Franciaország, és a franciák nem mások, mint kavics, csiga, nevetséges (nem épp férfias) öltözet, és bosszantó nyelv. Úgy éreztem, Karcsi egy kicsit nyitottabb a franciák felé, de aztán Csabi is nagyon belejött, a végén még a halat is megkóstolta, habár nem ízlett neki, de legalább megpróbálta. :)

Már tudok kanasztázni, sikerült Eze Village-ban nagyon csúnyán megáznunk, jártunk a Vasálarcos börtönében, sütettük a hasunk St-Marguerite szigetén, új szeletelési technika kialakulásánál lehettem jelen, Prom’party-n vettünk részt, nagyon sokat ettünk, fürödtünk a tengerben, hajóztunk …

Hamar eltelt, és a végén azzal a kéréssel mentek el, hogy jövőre valami homokos tengerpartra menjek gyakorlatozni… Majd meglátom, mit tehetek! :P

Ma ismét rohantam a repülőtérre, szerencsésen ideért.

Kedves, nyitott személyiség, kíváncsi, és nagyon kis édes, ahogy rácsodálkozik mindenre. Neki elvégre új itt minden. ...

De hiányzik Virgenie és én is hiányzom neki. Ma is írt, és mondta, hogy tudunk-e vasárnap beszélni skypon.

Most viszont csak azt érzem, hogy fáradt vagyok, szeretnék aludni... Ezt is fogom tenni... Most megyek is, odaadom neki a gépem, mert az övé valami miatt nem csatlakozik.

Második és egyben utolsó estém egyedül…

Virgenie elment, letelt az öt hónap. Végül is úgy alakult, hogy napra pontosan öt hónapot töltöttünk együtt. Volt ebben minden, öröm és bánat egyaránt, felhőtlen és nehéz pillantok tömkelegét éltük túl együtt. Az utolsó esténken Valerie átjött, itt iszogattunk és beszélgettünk, mindenki ajándékot kapott a másiktól. Sikert arattunk a bögrénkkel. (Valerienek csináltattunk egyet, amelyen az első közös, hármas fotónk van.) Egy kicsit aggódtam, hogy nem lesz olyan felhőtlen ez az összejövetel, az utóbbi idők zavaros viszonyai miatt, de jól sikerült.) Virgenie egy plüss Süsü figurát kapott tőlem, ugyanis én Schüschünek hívom. ) :D Én pedig… Ezt sajnos még nem mondhatom el, mert egy érintett személy még elolvassa. :P Sajnálom Balázs, várnod kell egy hetet. :D

Paktumot kötöttünk, hogy Virgenievel visszajövünk még az elkövetkezendő két év alatt, és Valerievel fogunk lakni. :) Másnap is együtt reggeliztünk mind a hárman, aztán indulás. A repülőtéren könnyen túlestünk mindenen, ittunk még egy utolsó kávét, egy ölelés, aztán indulás…

Tudtam, hogy tartanom kell magam, mert neki ez így könnyebb, és az utóbbi héten annyi mindent átbeszéltünk, hogy nem kellett mondani semmit. Tudtuk mind a ketten, hogy hányadán állunk, hogy barátok lettünk az elmúlt öt hónap alatt. Olyan ez egy kicsit, mint a Refi volt… Ellentéteket szül, hogy napi huszonnégy órában együtt kell élned a másikkal, nincs egy ajtó, amit becsukhatnál magad mögött, amin nem jön be senki, ha te nem akarod. Nincs semmid, mindent csak költsön kaptál, és mindenkitől messze vagy. Az itteni helyzetet talán még nehezíti, hogy egy idegen országban történik mindez, és a másik ember pedig egy harmadik kultúrából érkezett, mindennek tetejében pedig, teljesen más személyiség. …

Épp visszaestem a repülőtérről, beléptem a szobába, ahol csak úgy tátongott az üresség. Nincs más, csak én, nincsenek ott a cuccai… Arról nem is akarok mesélni, hogy a munkaidőm első két órája hogy telt, mindenesetre végleg elkönyveltem magamban, hogy a másik két leányzó, még mindig képtelen az önálló, logikus gondolkodásra. De szerencsére ott volt Georges, így azért nem kellett azt mondani a vendégeknek, hogy sajnálom, nincs, elfogyott. Úgy éreztem magam a munkaidőm alatt, mint a szobánkban lévő szekrény. Jobb oldalon semmi, bal oldalon pedig a szokásos dolgok.

Ma írt már a facebookon egy üzenetet. Azt hiszem, egyedül érzi magát, és már most torkig van a német mentalitással. …

A családom már egy hete otthon van, itt voltak nyaralni. Kivettem nekik egy kis lakást, ott laktak, így nem kellett keresztülesni mindenen és mindenkin, itt a hotelben.

Bevallom hősiesen, hogy nagyon kipurcantam a hét végére, ugyanis végig dolgoztam ezalatt az idő alatt. Nagyon nehéz volt, és úgy érzem, egy kicsit csődöt is mondtam. Nem sikerült átadni, megmutatni a Riviérát úgy, ahogy szerettem volna. Sok dolog kimaradt, ami fontos lett volna. Az irtózatos hőség, és a munka miatt nem alakultak úgy a dolgok, ahogy terveztem.

Alapvetően azt hiszem, vagyis remélem, hogy mindenki talált magának valamit, ami tetszett neki, ami megfogta. Az ember nyílván nem tudja átadni azt az érzést, milyen itt élni, de egy töredéket azért szerettem volna megmutatni. Lehet, hogy az a probléma, egészen pontosan tudom, mennyire különböző személyiségűek a családom tagjai, és az egyik igény szinte kizárja a másikat.

Közben írogattam bejegyzéseket a telefonomba, most begépelem őket ide.

2010. 07. 08.

„Fél szemem az ajtón, másfél órája várok. Annyi nagy pillanat zajlik körülöttem, csak az enyém várat magára… Az emberek arcán látszik az izgalom, a „hurrá nyaralunk!”, a végre megérkeztünk érzés. A repülőtér az újratalálkozások, az ölelések és a könnyek helyszíne is. Most az újratalálkozásra várok, négy hónapja… „

2010. 07. 09.

„Második nap este. Ülök a teraszon, a szüleim már alszanak, a Peti is bóbiskol a szemben lévő széken. Kortyolgatom a borom, vizslatom Beaulieu-t. Ugyanaz a hely, most mégis annyira más. Más a szemszög. Ez egy lakás, nm egy hotel. Nem könnyű, sőt nagyon nehéz mindenki kedvére tenni, megtalálni a megfelelő programot, éttermet, élményt. A franciák nem hibátlanok, egyszerűen mások, mint mi, és ha nincs meg a megfelelő nyíltság és elfogadás irányukba, határozottan utálni való népség. Kezdem megérteni, így az ötödik hónap derekán, miért mondta Gianluca, hogy a külföldön éléshez kell egy adottság, nem megy mindenkinek. Annyi mindent szeretnék mesélni, érzékeltetni, mutatni a családomnak, de nem találom a módját, és időm sincs nagyon. Én mindig más szemmel fogom látni az itteni életet, van, amit nem lehet elmondani, amire nincsenek szavak, mert a szavak csak szavak maradnak.”

2010. 07. 11.

„03:13, ülök a nizzai parton. Peti épp elsétált a kő alakú wc-ig. :) Micsoda bunkóság, hogy nem köszöntem vissza ennek a társaságnak, de nem szabad, ők is csak férfiak, és peti szívbajt kap, ha meglátja. Iszogatunk, beszélgetünk. Buli helyre nem hajlandó bemenni velem, biztos ciki vagyok, vagy csak nem bízik az itteniekben. :)”

2010. 07. 12.

„ Ma megmutattam Saint- Paul-t. Azt hiszem, egyértelmű, és egyöntetű sikert arattam ezzel a kis faluval. :)”

2010. 07. 13.

„Keresem a hangot!”

2010. 07. 14.

„Ma Valerie elküldött a munkából, és Virgenie, remélhetőleg átmeneti, elmezavara elől a családomhoz menekültem. Könnyeimmel küszködve érkeztem, jó volt, hogy volt hova menni. A térdem nagyon fáj, nem tudom mi lesz vele, de most beérem annyival, hogy felrakhatom anya ölébe a lábam… „

2010. 07. 15.

„Eltelt az egy hét, délután van, már repülőn ülnek. Könnyebben ment a búcsúzás, mint ahogy gondoltam, sokat dob a dolgon, hogy már csak másfél hónap van. Így azért sokkal könnyebb, tudom már nem kell sokat várni. Jó lesz, ha kipihenik magukat, esznek valami rendeset! :) Én meg megpróbálom tovább építeni az életem itt, hogy Anya tényleg büszke lehessen rám… „

Annyi minden történik, hogy már időm sincs leírni…

Ami talán a mostani helyzetet legjobban meghatározza, hogy Virgenie napokon belül hazamegy. Tegnap csináltunk egy vacsorát, ami valahol egy búcsúztatás volt, habár nem nagyon beszélt róla senki, de Virgenie már nincs itt fejben. Azt hiszem, ez valahol normális, nincs ezen semmi meglepő, lassan egy éve eljött, sok minden várja otthon.

A vacsora elég felemásra sikerült, hiszen aki a legfontosabb lett volna a munkatársak közül (Valerie), ő nem volt ott. Írtam az előző bejegyzésemben, hogy egy nagy nulla tetején ülök. Ez a mostani, kialakult helyzetre vonatkozott. Valerie és Virgenie között egy ideje szemmel láthatóan nem stimmel valami. Valerie fáradt, Virgenie sincs már itt fejben, ráfogtam erre. De aztán Valerie kitálalt egyik nap, hogy elege van, és ő befejezte Virgenievel, hogy megpróbáljon a kedvére tenni. Azt hiszem az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy azt mondta, nem akarja kiszolgálni Madam Ravassit. (Róla annyit kell tudni, hogy kb négy embernek kell körülötte ugrálnia mindig, és egy percet se kelljen várnia, mert akkor összedől a világ. A lányok féltek tőle, mert olaszosan beszél franciául, és gyakran nehéz megérteni, hibázni pedig nem lehet.)

Megértem Valeriet, néha nagyon nehéz Virgenievel együttműködni, ugyanis, ha nincs kedve dolgozni, vagy valamin egy fél másodperc alatt felhúzza magát, akkor sikít az arcáról az utálat, és soha nem tudhatod, hogy mi baja. Nagyon nehéz nap, mint nap elsétálni emellett, és nem tudomást venni róla. Én már csak tudom, vele élek. De épp ebből kifolyólag, egészen másképp állok hozzá, más oldalát ismerem, többet tudok róla. Azt viszont be kell vallanom, hogy engem is padlóra tud küldeni, néha jobban, néha kevésbé jól kezelem ezt a tulajdonságát. A témához visszakanyarodva, hallgatom két oldalról, hisz Virgenie is érzi, hogy valami nincs rendben, és neki is van problémája Valerievel. Szóval próbálok úgy tenni, mintha nem tudnék mindent, próbálom mind a kettőt csitítani, és egy kicsit javítani a helyzeten, de szélmalomharc az egész, majd csak az jelent fellélegzést, ha Virgenie hazamegy…

Sok időt töltünk együtt, folyamatosan megyünk, csinálunk valamit. Szeretnénk pótolni, ami eddig kimaradt esetleg. Jaj, még ezt is meg akartuk nézni együtt, ugorjunk át kávézni…

Nehéz itt maradnom fejben. Néha átragad, a „vége van hangulat”, hiszen csupa olyan dolgokat csinálunk, ami normális esetben tényleg a végén csinálnánk. De nekem még maradnom kell. Kapok egy új lakótársat, és remélem, hogy ezzel egy új lendületet… :)

Nem haltam meg, csak annyira sűrű a program, hogy számítógépet se látok, internetet meg...

Az elmúlt két hét: család itt nyaral, balett, Monaco, kávézó, könyvek (befejeztem az első francia nyelvű könyvem), St-Raphael, vacsora a parton, készülés arra, hogy Virgenie elmegy, próbálom nem tudomásul venni, hogy egy nagy halom nulla tetején ülök (lehet jobb lenne, ha elfoganám), próbálok tanácsot adni, ajándékot vásárlunk, moziba megyünk, vacsorázunk Nizzában, és dolgozom ezerrel, ha már más nem teszi...

És már a piros időszámításban vagyunk! :) OOKKKÉÉÉÉ!!!!! :D

A mai nap csak úgy kifolyt a kezeim közül. "Reggel" elindultam Nizzába, céltalanul, majd történik valami. Történt... Barátkoztam egy verébbel, olvastam a szökőkútnál, ültem egy kicsit a parton, miközben gyömöszöltem magamba a dinnyét, begyűjtöttem a bókokat, nagyra nyitottam a szemem, mert itt az is lehetséges, hogy a főtérből strandröplabda pályát csináljanak egy hétvégére, cseverésztem... A mai egyetlen kézzelfogható eredménye a napomnak, hogy vettem egy fülhallgatót, mert a másik feladta a harcot. ...

És most U2 szól az étteremben, It's a beautiful day...  :)

A vacsoráról majd elfelejtkeztem, az is elég kézzelfogható, habár egy kicsit olyan tiszavrág jellegű... :) Remélhetőleg :D

Ma piac volt olasz szomszédunknál, úgyhogy a nizzai kávézást átlépve, elindultam. Szeretem az olasz piacot. Az ugye egy dolog, hogy két óra volt, mire végigjártam, de már nem zavar, hogy érthetetlen nyelven karattyolnak. Hozzászoktam, sőt ezt-azt értek is belőle. :)

Ő beszél olaszul, én franciául, de értjük egymást, a végére csak kilyukadunk ott, ahol szeretnénk. :) Ő elad, én veszek, mindenki boldog. :)

A kávémat valaki kifizette, de nem tudom ki. A távozáskor világosított fel a pincérnő, hogy már rendezték. :)

Bevásároltam a fél hotelnek cigarettából, ott ugyanis sokkal olcsóbb, de azt hiszem ezer méterről üvöltött rólam, hogy fogalmam sincs, mit veszek, de szerencsére az eladó beszélt franciául (mint szinte mindenki ott) , és türelmes is volt velem. :)

Sikerült belesnem visszafelé a vonat titkos részébe, ahonnan beszélnek a kalauzok, hogy épp merre járunk. Jót mosolygott rajtam a kalauz, de nem szólt semmit. Ezért cserébe viszont 16-szor hallhattam (megszámoltam!), ahogy bevágja az ajtót, de vaalmit valamiért. Mondjuk, ha Peti ott lett volna, biztos arrébb kellett volna költözni, fülhasogató volt. ... :D

Holnapra is kitalálok valamit, rohan az idő, és annyi helyen nem jártam még. :) Jó kiszakadni innen. ...

"Ő ismeri a félelmet, a hideget, a durvaságot. Az oda-vissza utat ugyanazon a metróvonalon, hogy elüsse az időt, az eltöltött órákat egy kávézóban, egy üres csésze előtt, a picérrel, aki négyszer visszajön, "Ha esetleg szeretne még valamit Kisasszony...", a mosodákat, mert ott meleg van és nyugalom, az összes könyvtárat a Montparnasse-on, a melegedőket, a pályaudvarokat, a közterületeket.

Ő ismeri ezt az életet, az ő életét, a várakozó, múló órákat, az éjszakától való félelmet. "