Ma voltam utoljára a kávézómban. Vasárnap vannak nyitva utoljára, elmennem szabadságra, én pedig addig már nem érek oda. Még utoljára jól megtömtek, édes-sós salátát készítettek nekem, nehezen szakadtam el. Körülbelül négy órán keresztül ültem ott, csevegtünk, olvastam, de aztán eljött az idő, indulni kell. Egy ölelés, két puszi mindenkitől, aztán kifordultam az ajtón. ...
Nem tudom leírni, mi van most a fejemben. Ez a korszak, mert számomra ez egy korszak volt itt, a végéhez közeledik. Képtelen vagyok elhinni, hogy vége, hogy nem megyek vissza a szabad napomon, hogy nem mosolyognak rám, ha belépek az ajtón, hogy kérdés nélkül kapom a kávém, hogy együtt éneklünk, ha egy jó szám megy a rádióban, hogy mindig mást varázsolnak az asztalomra, mindig valami különlegeset, valósággal tömnek, hogy ha kevesebb a vendég, hátraköltözünk és ott trécselünk. Találtam ott valamit, ami számomra szükséges ahhoz, hogy valahol megleljem a helyem, hogy egy városban jól érezzem magam. A legközelebbi viszontlátásra, így engedtek el, és vissza kell jönnöm, várnak...
A bientot les gars!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.