Egy gyakornok mindennapjai

Írtam egy listát, mit szeretnék még megnézni, elég hosszúra sikerült, de azt hiszem kivitelezhető.

Már egész könnyedén kiszámítható, hogy hány napot kell még dolgoznom. A mai nappal együtt még 18 napot töltök itt Beaulieu-ben, aztán átköltözöm Nizzába.

Nagyon vegyes érzések keveregnek bennem. Mivel nincs már itt Virgenie, ezért nem nagyon köt ide, a hotelhez semmi. A kollégáim nagy részét bírom, de a többi gyakornokból kifolyólag elég sokat kell dolgoznom, és már unalmas. Mindig ugyanaz történik, és nem tudom már annyira meghúzni a tempót, hogy mindennel végezzünk. Eldöntöttem, nem érdekel. Amíg a főnök nem szól, hogy koszos a nagy szalon, addig én nem ugrálok. Az idő rövidsége miatt, ha fejen pörgök, akkor sem tudom megcsinálni egyedül, a másik személy pedig nem töri nagyon össze magát. Nem akarok már más helyett is dolgozni, megcsinálom azt, amit tudok, a száz százalékot, és befejeztem. Csak egy gyakornok vagyok, és nem akarom magam idegesíteni magam más hülyesége (tudom, durva, obszcén szó, köszönjük World!) miatt. Elég az, ami a nyakamba szakad, amikor nincs itt Valerie.

Mennék is már haza, meg nem is. A munkaidőm alatt csak a vendégek szórakoztatnak, akik miatt érdemes hajtani. A munkán kívül viszont minden fog hiányozni, ebben biztos vagyok. Viszont várom, hogy hazamenjek, végre aludjak egy jót, egyek egy húslevest, megölelgessem a nagymamámat, becsukhassam magam mögött az ajtót, legyen saját lakáskulcsom, és találkozzak azokkal, akiket az elmúlt fél évben nem láttam. Még a sulit is várom, habár tudom, hogy milliónyi probléma fog az első percben a nyakamba szakadni, és bosszantani fog a szervezetlenség, ami a bgf-en vár, de állok a kihívások elébe. Csak tudnám magammal vinni a Côte d’Azur-t is…