…
Egyesek szerint nem elég befejezett a blogom… Régóta szeretnék írni valamit a végére, de csak kavarognak a fejemben a gondolatok, ha felmerül ez a „kötelességem”. Hogy is lehetne a végére pontot tenni? Nem lehet, ebben már biztos vagyok. Nem tudom beletenni egy kartondobozba, bezárni a tetejét, ráírni 2010. 02. 27- 2010. 09. 04. – Nizza. Minden évben eljátszom ezt a szertartást a könyveimmel, a padláson gubbasztva, apukám legnagyobb örömére. Számomra ez a módja, hogy valamit lezárjak, de ezt nem is akarom lezárni… Bennem él, részemmé vált. Formálódtam, sok dolgot megtanultam, például már egészen ügyesen beletalálok a szemetesbe, csak hogy egy egyszerű példát említsek. :)
Az első pár napon nagyon furcsán éreztem magam itt, zavart, hogy úgy néznek rám egyesek, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. De aztán megszoktam, már nem zökkent ki az egyensúlyomból, és tudom, hogy nem én vagyok a bolond, ők az életuntak. De annál jobban tudok örülni annak, ha valaki visszamosolyog, ez az én napi sikerem. :)
Sok olyan embernek tűnt fel, hogy eltűntem, akikre nem is számítottam, akikkel látjuk egymást, de nincs különösebb kapcsolatunk, viszont sok embernek nem tűnt fel, vagyis nem adja, adta jelét érdeklődésnek. Persze, biztos gondolt rám, de „senki nem fog rád emlékezni a titkos gondolataidért” alapon, ezzel én nem vagyok kisegítve. Megvallom őszintén, hogy ez valahol mélyen, nagyon bánt, igyekszem nem foglalkozni vele, és várom a napot, amikor egyszer csak felhívnak, hogy hazaértél-e már, és élsz-e még?! Lehet, hogy buta dolog tőlem, hogy a várakozó álláspontot választottam, de azt hiszem belefáradtam abba, hogy mindig mindenkit én hívjak fel. De vannak, akik itt vannak, és ez a lényeg.
Túl vagyok az első nagy sokkon, az elején minden a nyakamba szakadt, és igencsak megrogytak a térdeim, de már visszatért a rendszer, ennek jeléül három hét után újra elővettem a határidőnaplóm, amiben az utolsó bejegyzés február 27-e volt. …
Ha van egy percem, olvasom a kis francia regényem, és hegyezem a fülem, nem hallok-e francia szót, zenét hallgatok, és képeket idézek fel magamban, ez mindig megmosolyogtat. :)
A szakdolgozatomat kéne írnom… Nagy meló lesz, de igyekszem összekapni magam, és nem minden mással foglalkozni, keresem a motivációt. Ebben a pillanatban valahol elvesztettem, mert a helyett, most is blogomat írom… :) De élvezem, ülök itt a bátyám szobájában, kikerültek a kavicsok az asztalomra, lassan beillesztem az ottani darabjaimat az itteni életembe… Próbálok magamba szívni minden kis napsugarat és nem elfelejteni mi történt ott, keresni a szépet itt… Például a nagypapám volt fotelja, amiben most ülök, ilyen nincs ott, ez ide tartozik…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.