Egy gyakornok mindennapjai

Tegnap, a híres-neves Sain-Tropez felé vettem az irányt. A múlt heti kirándulásom meghiúsulása után, most már okosabb voltam, és jó előre lefoglaltam mindent. Saint-Raphael-ig vonatoztam, aztán ott hajóra szálltam. A hajózós rész volt a legjobb. :)

Kiszállás után, két euró egy térképért – rablás – aztán sodródás a tömeggel. Saint-Tropez építészetileg gyönyörű, nekem nagyon tetszett, szinte minden kis utcát lefényképezne az ember, de… Ezek a mozgó pénzeszsákok, ezek valahogy…

Két fajta ember van ott, az egyik, akik az előbb említett kategóriát erősítik, hatalmas jachtokkal érkeznek, az asszonykájukat pedig az egyik nagynevű boltból, a másikba cipelik. Az összes többi pedig, őket nézi, és lesi, hogy vajon kit ismer, hol egy híresség. Borzalmas, komolyan. Amikor már épp kezdtem a pénz tapinthatóságától rosszul érezni magam, megjelent egy srác. Svéd, vagy norvég, már nem emlékszem, de megkérdezte, mit csinálok itt. (épp fényképeztem) Feltette a kérdést, hogy mi a manót lehet itt csinálni, mert mindenki csak csámborog, és fényképez, de ő még egy értelmes dolgot nem látott itt. A vicces az volt, hogy nem tudtam válaszolni, ha valakit nem érdekel Saint-Tropez építészete, és nem „celebeket” vadász, akkor mivel töltse a napját itt. Beszélgetésbe elegyedtünk, de aztán elváltak útjaink.

Később újra összefutottunk, aztán együtt mászkáltunk tovább. Mikor kiderült, hogy szeretek táncolni, elkezdett nyaggatni, mutassak valamit. Így esik meg az emberrel, hogy salsa alaplépeseket tanít Saint-Tropez polgármesteri hivatala előtt. :) A srác önmagában volt egyébként az attrakció, jókat derültem rajta. Az egyetlen, ami még mindenféleképpen idekívánkozik, az öt, ismétlem, öteurós tejeskávén kívül, az a naplemente a kikötőben… Az ismét egy olyan pillanat volt, amit az ember nagyon szeretne megosztani valakivel, de hiába néz körül, nem talál senkit.

Száz szónak is egy a vége, megjártam ezt is, tetszett, de egy társadalmi vagy pszichológiai tanulmányt simán megérne…