Az utolsó napom ugyanolyan volt, ha nem jobb, mint az összes többi. Mostam, kiszolgáltam, felszolgáltam, informáltam a vendégeket, kivasaltam még az összes terítőt... Az utolsó percig dolgoztam, három óra után végeztem, nem akartam semmit félbehagyni. Befutott a kedvenc olasz házaspárom, akik nagyon sokszor voltak a vendégeink, de az utóbbi másfél hónapban nem jöttek. Aztán egyszer csak megjelentek, jöttek búcsúzni. ... Szépen lassan mindenki megjelent a konyha ajtajában, hogy akkor most neki menni kell. Még Valerie is bejött, holott szabadnapja volt, még egyszer utoljára megölelni és ajándékozni. Szakácskönyvet kaptam, kaptunk tőle, és az érzést, hogy nagyon szeretett. Sarkon fordult egy pár perc után, mondván mennie kell, várják, és nem akar sírni.
Aztán az a perc is eljött, menni kellett. Ott álltunk egymással szemben. A főnököm elérzékenyült, hát hogy tartsam így magam? A nagy M. Loeb, aki félig könnyes szemmel, kezemet szorongatva mondja, hogy hiányozni fogok neki.
Georges átköltöztetett Nizzába, megittunk még egy kólát, aztán irány a repülőtér, hiszen most jön az én személyre szabott lelki szemetesem, aki majd fogja a kezem az elválás pillanatában.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.