Ma július elseje van. Két hónap múlva ilyenkor már nem leszek a Hotel Car(l)ton gyakornoka. Egy hónap múlva érkeznek a fiúk. Bő három hét, és Virgenie elmegy, váltás lesz. Egy hét, és itt lesz a családom... Miért rohan annyira az idő?
...
Szeretnék egy ketrecet kérni a gondolataimnak, egy ládát. Olyat, amilyen a Kis herceg bárányának is van. Akkor nem kóborolnának el, nem járnának össze-vissza, ahol nem lehet, ahol nem kéne, nem szaldnának hol előre, hol visszafelé. ...
Nekem ma menekülnöm kellett. Fáradt vagyok, ez a sokadik napom már, és az újakkal van némi probléma. Én csinálom meg a munkájukat reggel, és elegem lett.
Fogtam őket, odacipeltem a medencéhez és még egyszer elmondtam, két nyelven, biztos, ami biztos, hogy mi a dolguk. Tegnap beszélt velük a főnök, hát ennyit használt, ma reggel megint takarítatlanul találtam mindent. A főnököm azt mondta, hogy kemény vagyok, erre mondtam neki, hogy ha én meg tudom csinálni, ők is. Fizikailag képesek rá, az meg, hogy nincs kedvük esetleg, nem igazán érdekel, én is ugyanúgy dolgozom, és ez a minimum, hogy nekem helyettük ne kelljen.
A térdem még mindig nem jött helyre teljesen, de a lányok már jobban vannak, és ez fontos. Ma mindenki kicsekkolt, akit nagyon szerettem... Megint kedvencek nélkül maradtam. Most többen voltak a héten, aztán hirtelen mindenki eltűnt... De mindenki megköszönte, elbúcsúzott, kezet fogott és miegymás. :) Vajon megmaradok az emlékeikben? Ha egyszer összefutunk valahol Európában, akkor megismernek majd? Emlékszem arra a pincérre, Mátraházán. ... Sose felejtem el. 14 lehettem, és persze nyakig pirultam. ... De az arcából már csak körvonalak maradtak, biztos nem ismerném meg az utcán. ... De végülis az is valami, ahogy elbúcsúztak, még akkor is, ha ezzel egy időben el is felejtettek. Ehhez annyira nehéz hozzászokni.
Szóval ez van, de délután jól összeszedtem magam, Virgenie után mentem, ittunk egy kávét, és letelepedtem a partra, csak élveztem, ahogy süt a nap, úsztam a tengerben. Furcsa, hogy mennyire élvezem. Lubickolok, úszom... Mintha nem is én lennék. :) Sőt, tényleg megtart a víz. A gonosz lehúzó erők elmentek szabadságra... A lebegésemnek általában az vet véget, hogy annyira tetszik a dolog, hogy nem bírom visszatartani a nevetésem. Az meg nem épp ideális állapot, azért egy kicsit még félek, vagy nagyon. Nem is tudom...
Holnap kirándulok, megiszom a kis kávém a szokott helyen, aztán utazom. Van egy ötletem, de még alszom rá egyet. :)
Tegnap este, bocsánatot kért, és elismerte, hogy nem volt fair az eddigi viselkedése. Nem tudta, hogy kéne viselkednie, egyszerűen csak agresszió volt benne, és rajtam tudta kitölteni. Beszélt Gilles-lel, aki mondta neki, hogy ezt mégsem gondolhatja komolyan, és nagyon nem szépen viselkedik. Túl kell lépnie ezen, és mindennek mennie kell tovább. Egy hónap múlva utazik, és az utolsó időket nem így kéne megélni.
Még egy ölelést is kaptam.
Azt nem tudom eldönteni, hogy százalékig elhiszi-e, hogy nem én voltam, de van egy hónapom, hogy folytassam az építkezést, és talán idővel… Az majd kiderül, hogy honnan kell újrakezdeni, de igyekezni fogok. Megszerettem ezt a hülye tyúkot, még akkor is, ha nem egyszerű vele néha.
Ma mindent megtett, hogy egy kicsit kikapcsolja az agyát.
Vett dinnyét, és megette a tengerparton, elment a kávézójába és megebédelt. Beszélgetett egy kicsit, leült a parkba, a fűbe olvasni. A fűben olvasás már nagyon hiányzott... Bement a templomba, de elszontyolodott egy kicsit, mert elvitték a képet, amit annyira szeretett. De kiderítette, ki a festő, így azért nem vesztette teljesen szem elől. :) Ötletelt, felmérte az ottani helyzetet innen.
A legviccesebb pedig az volt, hogy láttam az eurolines buszt, ami "Budapeszt"-en is megáll, és nem volt túl egyszerű, de elmutogattam a sofőrnek, hogy a negyedik megállóban lakom én, de most nem mehetek haza, még maradok. Ekkor épp a Beaulieu-be tartó buszon ültem. Buszok közötti kommunikáció, amit egy zöld lámpa szakít meg... :)
Most viszont itt ül, figyeli, mi történik a recepción, mert anyukája elment valahova, és egy kicsit tart az estétől... :S
A helyzet változatlan... Nem beszél, csak ami nagyon szükséges, igen, nem, köszönöm...
Így állunk. Tegnap délután elmentem Saint-Paul-ba, szeretem azt a helyet, de most igazából mindegy volt, csak el innen.
Fáradt vagyok, a szemeim kb 10 évet öregedtek, de még várok. Egészen pontosan 5 napot. Ha nem változik a helyzet, akkor lépek.
2010. 06. 24.
Tegnap este nem bírtam tovább, és feltettem a kérdést, mi baja… Kapott a nagymamájától száz eurót, és vasárnap vette észre, hogy eltűnt. Logikus módon azt gondolta, hogy én voltam, nekem van kulcsom, semmi nem volt felforgatva, és péntek este mondta is a parton, hogy képzeljem, kapott száz eurót. A szeme láttára tegnap este mindent kiforgattam a szekrényemből, természetesen sehol semmi.
Négy napja tudja, de nem szólt semmit. Most pedig hogy bizonyítsam, hogy nem én voltam? Semmi nincs a kezemben, és tényleg az a legkézenfekvőbb, hogy én tettem. A becsületemről van szó, és arról, hogy a következő öt hétben csak elsétálunk egymás mellett, szavak nélkül… Feküdtem az ágyamban, bámultam a falat, és küzdöttem a gondolattal, hogy a tőlem egy méterre fekvő ember azt gondolja, megloptam… Azt hiszem, soha életemben nem éreztem magam ennyire egyedül, mint tegnap este. Tehetetlen voltam, és elkeseredett. Kérdeztem, miért nem mondta előbb, és megmondta kerek-perec, hogy azt gondolta, én voltam. Borzalmas éjszakám volt…
Reggel kihívtam, hogy kérje meg Valeriet, kutasson át mindent. Szó szerint mindent, a ruháktól, az utolsó könyvig. Itt most már az én becsületemről is szó van, és mivel a hotelban dolgozom pénzzel, azért az se mindegy, hogy a kollégáim mit gondolnak, tisztára kell mosnom magam, amennyire csak lehet, nyílt lapokkal játszani. Ez nekem mondjuk először eszembe se jutott, még jó, hogy az embernek van egy anyja, aki ott van, ha kell, és aki gondolkodik helyettem. Szóval kitálaltunk, Valerie mindent felforgatott, nem talált semmit, aztán szép lassan kiderültek dolgok.
Ez nem az első alkalom, hogy pénz tűnik el. Azt eddig is tudtuk, hogy az egyik éjszakai recepciós lop. És nekünk is feltűnt, hogy eltűnik egy karton joghurt és ez-az, ha Yan van este, de ezzel csak viccelődni szoktunk. Ma kiderült, hogy más is írható a számlájára az elmúlt pár évben, de sosem kapták még rajta. A mi részünkre pedig gond nélkül bejuthat, ugyanis van még egy-egy kulcs mindegyik ajtóhoz, a nagy villanyóra szekrény pedig ott van nálunk, ezért még indoka is van ott tartózkodni. Hát, ennyi…
Az a szerencse, hogy egyik kollégámnak se jutott eszébe, hogy én voltam, mondta Gilles, hogy ne beszéljek badarságokat. Kapunk még egy zárat, amihez csak nekünk lesz kulcsunk, de nyílván ez nem old meg semmit. És az sem, hogy az eltűnt összeget kifizeti a főnök. Itt a bizalomról van szó. A nagy kérdés, hogy Virgenie elhiszi-e, hogy nem én voltam… Az első három hónapban nagyon sokat dolgoztam rajta, hogy jussunk valahova. Az utolsó egy hónapban minden annyira jó volt. … És most minden a szemetesben landol, csak azért, mert valaki ellopta azt a pénzt. …
Tudom, hogy mit érez, amikor hozzánk betörtek, én is nagyon rosszul éreztem magam utána. Valaki az intim szférámon átsétált, elvett valamit, ami az enyém, nem érzem magam biztonságban a saját lakásomban, félek. Csak remélni merem, hogy hisz nekem, és nem engem fog büntetni más hülyesége miatt. Ha a hangulat olyan lesz, mint az elmúlt napokban, akkor biztos, hogy becsavarodom, nem tudom, hogy fogom túlélni a következő öt hetet.
Egyelőre csak várni tudok a zárt ajtók előtt, talán újra kinyílnak…
2010. 06.22.
Tanácstalan vagyok, és úgy érzem magam, mint az elején…
Virgenievel megint történt valami, négy napja… Azóta nem beszél, ha kérdezek valamit, igen vagy nem a válasz, de nem tudom mi történt. Annyit gondolkodtam már rajta, hogy mit csináltam, de nem sikerült rájönnöm… Itt se voltam… Mire visszaértem, már ilyen volt. Az elején azt gondoltam, hogy az aggasztja ennyire, hogy elmentek a szülei, de ez valami más. Folyamatosan nála van a telefonja, és ír… Ebből arra következtetek, hogy nem én vagyok az ok, de sosem lehet tudni.
Lassan kezdek becsavarodni, számomra ez a pokol… Megtanultam mellette hallgatni, és nem érzem rosszul magam, ha csak megyünk egymás mellett, de ez azért sok. Így dolgozunk két napja, és nekem annyira küzdenem kell, hogy ne ragadjon rám az ő rossz kedve, hogy azt elmondani nem tudom. Nehéz, tehetetlennek érzem magam, az idő szalad, én pedig hülyét kapok attól, hogy folyamatosan rossz kedve van, és nem beszél. Nem tudok segíteni, ha nem tudom mi baja…
Néha azt gondolom, hogy egy pofon kéne neki, vagy egy pasi, aki jól helyrerántja. Nem vagyok az anyja, bennünket csak összesorsolt az élet, hogy együtt kell élnünk, de azt hittem ezen a szinten már túl vagyunk, hogy ennél már közelebb állok hozzá… De most azt érzem, amit felépítetem az utóbbi lassan négy hónapban, minden romokban van, és én megint állok a bezárt ajtók előtt, de már döngetni sincs erőm… Én is egyedül vagyok, nekem is vannak problémáim, és annyira jól esne, ha valaki megölelne…
2010. 06. 23.
A helyzet változatlan... Belafáradtam... Ha magához tér, talán megszólal...
Spontán turista… :)
Leszálltam a buszról Nizzában, lófráltam egy kicsit, aztán visszatértem a buszpályaudvarra, nézegettem a táblát, ahol ki vannak írva az induló buszok. Carros… Még sohasem láttam kiírva, annyi rémlett, hogy mintha északra lenne Nizzától. Sose hallottam róla, nem olvastam a turistáknak szóló könyvekben, igen, ez kell nekem, indulás! :) A buszsofőr kedves volt, egy kicsit kétkedve nézet rám, és már azt is tudom, miért… Félúton feltűnt, hogy sok, nem szimpatikus ember ül a buszon, de voltak normálisak is, így annyira nem aggódtam. Végállomás, én voltam az utolsó, aki leszállt, konkrétan egy lakótelep közepén.
Remek, de csak van itt valami látnivaló… Nem volt, de úgy értsétek, ahogy azt mondom. Házak, rossz-arcú emberek, és ezzel be is zárult a kör. Carros eredetileg egy kis falu volt, aztán jött egy gyár, és kellettek a munkások, hát építettek oda egy várost. Na, itt szálltam én le, a következő busz a faluba, ami egy másik hegyen van, egy óra múlva érkezik. Addig veszek magamnak valami kaját, és kávézom egyet. Ez volt a terv, de mégse tettem, nem mertem bemenni az egyetlen kávézónak kinéző dologba. A boltot megtaláltam, olyan szupermarketszerű, jó lesz ez, itt nem eshet semmi bajom. A hellyel kapcsolatos tapasztalataimat alátámasztotta, hogy a pénztárnál mindenki automatikusan kinyitotta a táskáját ellenőrzésre, és biztonsági őr is volt, amit én eddig itt még nem láttam.
Leültem a buszmegálló közelébe egy padra, elkezdtem majszolni a szendvicsem, de egyik szemem mindig az úton volt, ha jön egy busz, azonnal felszállok, mindegy hogy St. Lauren-be vagy Nizzába, csak el innen… Annyira rosszul éreztem magam, hogy azt elmondani nem tudom. Senki nem szólt hozzám, de biztos sütött az arcomról, hogy irtózom a helytől. Három falat után érkezett a megmentő busz, úgyhogy szerencsére hamar véget ért a „kirándulásom” .
A nap további része viszont kellemesen telt. Rézfúvósok kis koncertjébe botlottam, Nizzában kávéztam a kedvenc teremen, ahol szombat lévén esküvő volt, és persze turisták. Levelet írtam Dórinak, közben a szomszéd asztalnál ülő bácsi felajánlotta, hogy lesz az írnokom. Könyvvásár volt, vettem is egy regényt, aminek a témája régóta foglalkoztat. Az írónő is ott volt, dedikálta a könyvet egy kis beszélgetés után, ami óriási örömmel töltött el. :)
Ma már vasárnap van, fél óra és elkezdek dolgozni. Olyan gusztustalan idő van, valószínűleg senki nincs a medencénél, így nem is tudom, mit fogok ma megint csinálni. Ideérhetne már az igazi nyár, mert ez már nagyon unalmas, hogy minden héten egyszer ránk szakad az ég…
Pénteken elmentek, hamar eltelt ez a pár nap. Nagyon szimpatikusak voltak, és olyan volt, mintha egy kicsit az én szüleim is lennének. Mint, amikor koleszosok voltunk, és valakinek érkeztek a szülei, annyira örültünk nekik. Egyik este csináltunk vacsorát, és én is velük ettem, Virgenie pedig az utolsó reggelen automatikusan nekem is terített az asztalnál. Tudtam beszélgetni velük, mondjuk a fülem ki kellett nyitnom, de nem állt be csend, mindig volt miről társalogni. Virgenie mondta, hogy apukája felém tanúsított közvetlensége őt is meglepte, de nagyon örült neki. Amikor jöttek búcsúzni, anyukájával jól megölelgettük egymást, ami tekintve, hogy mégiscsak németek, meglepő volt. Amikor kigurultak az udvarból, elérzékenyültem, és láttam, hogy ő is olyan árva cipó módjára áll ott, vállalva a kockázatot, odamentem hozzá, és megöleltem, nem tiltakozott, sőt vissza is ölelt. Könnyesek voltak a szemei, és annyira tudom mit érzett, úgyhogy ott is hagytam a konyhát, beszélgettünk egy kicsit hátul, hogy helyre álljon a lelki békénk. Annyira nehéz, amikor valaki elmegy, akit nagyon szeretsz. Itt volt pár napot, megmutathattad neki, hogy hol élsz, milyen a mostani világod, aztán megint visszacsöppensz. Itt maradtunk mi egymásnak, mindenki nélkül. Öt hete van még itt Virgenienek, aztán megy. El sem tudom képzelni, milyen lesz nélküle. Az utóbbi időben nagyon jól kijövünk, az hiszem barátok lettünk. Olyanok, akik lehet, hogy hónapokig nem beszélnek majd, de bármikor felhívhatom , hogy akkor most meglátogatnálak.
2010. 06. 20.
Vártam, de semmi válasz, nem értél ide.
Inkább lesétálok a térképről. Még jó, hogy a zene mindig megmarad...
Ma meglepő dologgal állt elő a főnököm... Mi lenne, ha itt maradnék még, és nem repülnék haza szeptember elején, ha mondjuk, a szezon végéig maradnék, és jövőre is jöhetnék...
Mondtam neki, hogy megvan a jegyem, erre mondta ő, hogy az nem probléma, ki lehet cserélni, de aztán visszautasítottam egyértelműen. Haza kell mennem, folytatnom kell, ahol abbahagytam, ha más keretek között is, le kell diplomáznom, mert ha nem teszem most, akkor utána nagyon nehezen fogok visszaülni. De azért utána, a tengerparton ülve, hullamokban gyönyörködve elgondolkodtam...
Tegnap megérkeztek Virgenie szülei... Egy kicsit olyan, mintha az én szüleim is lennének, habár öt mondatnál még nem váltottunk többet. Kicsit félénkek, mert csak németül beszélnek, nem mindig értik, mi történik körülöttük. Nem igazán szereti apukája a franciákat, hasonló okokból, mint otthon az emberek nagy része, de el van ájulva. És ez olyan jó, hogy tetszik nekik, hogy csak tátják a szájukat. Virgenie megnyugodott, eddig nagyon stresszes volt, hajlamos egy kicsit túlaggódni a dolgokat, de most kivirult. Olyan kis édes, ahogy terelgeti a szüleit. :)
Annyi kaját hoztak, hogy szerintem három hétig be se tesszük a lábunkat a SuperU-be. :) Ma ettünk májkrémet, ami itt ugye nem kapható, és amikor kinyitottuk... Összefutott a nyál a számban. Itt már-már vegetáriánus életet élek, de most, ahogy megcsapott az illata, most esett le, hogy hiányzik. :)
Szóval ezek mennek itt, meg a vándor felhők... És "előléptem", ha nincs Valerie, én számlázhatok kizárólagosan, ami jó, mert megbíznak bennem, de felelősséggel is jár, én kontrolálok mindenkit, és nem hibázhatok.
Tegnap hivatalosan is elindult a bajnokság. Ez itt elég nagydolog, ilyenkor, ha a francia válogatott játszik, akkor a bárokba özönlenek, és ott szurkolnak. Mi is ezt tettük. Három lány bemerészkedett az oroszlán barlangjába. Természetesen körberajongtak bennünket, mindenkinek bemutatott Valerie, a szokásos puszi-puszi ceremónia! :) A nagy részének elfelejtettem a nevét már, de azt hiszem, az arcok megmaradtak. :) Az mondjuk élmény, amikor éneklik a Marseillaise-t! :)
Az este végén kabrióval mentünk a hotelig, ami nem nagy táv, de tetszett, hogy csak vitte a szél a hajam. :) Ezt követte még egy séta Cap-Ferrat-ig, habár nem volt egyszerű lebeszélnek Virgeniet, hogy most ne fürödjön a tengerben, de aztán sikerült. Éjszaka, Cap-Ferrat, a nagy beszélgetések ideje és helye. :)
Reggel mi nem keltünk, Valerie viszont dolgozott, szegény... Eléggé szétesett, de azért mindenki túlélte a napot és ez a legfontosabb! :)
Az eredmény pedig, ha valakit érdekel, 0-0. A meccsből viszont kb 20 másodpercet láttam. :)
Ma könyvesboltban jártam, ez otthon is nagyon kedvelt elfoglaltságom. Az, hogy egy hatalmas könyvesboltban 5 útikönyv található Budapestről, magyar nyelvkönyv pedig egyáltalán nem, ez egy kicsit meglepett. Már kezdtem elkönyvelni, hogy reménytelen, és nem is csodálkozom azon, hogy fogalmuk sincs, kik vagyunk, meg hogy létezünk. :) De kellemes meglepetésként ért, hogy 5 magyar író könyvét is megtaláltam. :)
Lelki táplálékként pedig megvettem "A kis herceget" franciául, lelki táplálék gyanánt, most szükségem van rá. :) Ez mindenkinek kötelező kortól, nemtől és anyanyelvtől függetlenül. :)
"Lakatlan sziget, hol élsz
ha félsz, megvéd az óceán,
de bárki feléd evez
törékeny leszel, mint a porcelán."
(Magna Cum Laude - Hatalmas a szíved)
Az utóbbi pár napban nem sokat tartózkodtam itt, de épp ezért most nagyon sok pótolni valóm van, próbálom összeszedni a gondolataimat. :)
Azt nem tudom, mondtam-e, hogy volt öt magyar nálunk, az Elextroluxxal érkeztek, és épp én voltam délutános, mind a két nap, amikor itt tartózkodtak, így volt egy kis időm a bárban beszélgetni velük… Olyan furcsa volt, annyira másképp éltem meg, mint az első magyar párosunkat. Talán a körülmények miatt is, meg ők is nagyon közvetlenek voltak, azonnal odagyűlt mindenki sörözni, amikor kiderült, hogy egy hazai leányzó áll a pultban. De azért el bírom képzelni, milyen nagyra nyitottam a szemeim, amikor először meghallottam, hogy valaki magyarul beszél a bejáratnál. :) Szóval itt voltak, beszélgettem egy kicsit velük, amennyit a szoros időbeosztásuk engedett, de aztán hamar el is mentek, de a lényeg, hogy itt voltak. :)
A következő, ami említést érdemel, hogy szombaton turistáskodtam, Vence felé vettem az irányt. Saint-Paul de Vence-ba már jártam Krisztáékkal, ezért most egy kicsit messzebbre merészkedtem. Vence már nem a part, össze-vissza kanyarog az út odafelé, meg meleg is volt a buszon, úgyhogy hálát adtam az égnek, amikor sikerült leszállnom. Éreztem, hogy csúnya vége lesz, ha nem érünk rövid időn belül oda, de aztán csak sikerült. Szóval aranyos kis hely, olyan „egy délutános” program, még jó, hogy előtte elugrottam kávézni Nizzába, így épp kitöltötte a napomat. Jártam a Matisse által tervezett és kivitelezett kápolnában. Emberek, én rajongó lettem. Komolyan, nagyon megfogott. Annyira kicsi, de annyira ki van találva, annyira … Látni kell, elmesélni nem lehet.
Szombaton este, Le pourquoi pas-ba voltunk hivatalosak, egy kicsit borozni, pizzázni, beszélgetni, jól érezni magunkat. Természetesen hármasban, Valerie-vel. Nagyon jól sikerült az este, a főnök igen hangulatánál volt, ezért nem sokat vacillált, hamar felrántott a helyemről, hogy akkor most itt táncolunk a teraszon, mindenki legnagyobb örömére. :) A pasas nekem kb. a vállamig ér, de bírom nagyon, mint ahogy mindenkit ott, nagyon jó fej a személyzet, ha csak megyünk a strandra, már akkor csápolnak nekünk, és tárt karokkal várnak. Remekül éreztük magunkat, elég sokáig ott voltunk, aztán hazafelé Virgenievel úgy döntöttünk, hogy akkor most menjünk át Cap Ferrat-ba, rendezvény volt a hétvégén, talán találunk még valamit. Mondanom sem kell, hogy nem volt már ott semmi, nem is tudom, miért gondoltunk naivan, hogy az éjszaka közepén lesz még ott valaki. De nem lankadtunk, sikerült két eladótól kikönyörögnünk, hogy annak ellenére, hogy zárva vannak, mi hadd vehessünk chipset, aztán leültünk a partra a zsákmánnyal.
Mostanában sokat beszélgetünk, azt hiszem, kezd egyre közelebb engedni magához, egyre többet mond, én pedig igyekszem minden szavát megérteni és megjegyezni. Visszafelé, a partról zenét hallottunk, egy látásból ismerős csoporttal összefutottunk, és hajnali négyig táncoltunk velük a parton… Annyira jó volt. Volt ott egy lány, aki egy épp egy itt kikötött hajón dolgozik, és neki ugyanazt jelenti a zene és a tánc, mint nekem. Olyan szabadok voltunk, és csak élveztük, hogy szól a zene, hogy táncolhatunk. Sokat jár a fejembe az a lány azóta, meg amit beszéltünk… Ha feldolgoztam, szólok. :)
Mi is történt még… Vasárnap reggel, nem volt egyszerű felkelni, de a munka egész nyugisan telt, van egy új idős házaspárunk, akik törzsvendégek, és megzabálom őket. Napi 10-szer minimum köszön a bácsi, hogy „Bon Jour!”, és számára én vagyok Szent Rita. Ugye mindenki hallotta? SZENT!!! :) Lehet, néha nem mindenki számára látható a glóriám, de tessék kinyitni a szemeket! :)
Van egy új szokásunk, mégpedig, hogy a Nagy Cap Ferrat kört együtt tesszük meg, de mindenki fülében zene van, és csak megyünk, nem épp lassan, és mivel én vagyok a rokkant, azért én diktálom a tempót, de a lényeg, hogy annyira kikapcsol… Csak mész, olyan mintha egyedül lennél, de nem vagy egyedül, tudod, hogy ott van mögötted a másik, de csak a lábad elé kell nézned (ami nekem nem kis feladat), figyelni a tengert, és a közben, ma épp Lara Fabian énekelt… Tegnap találtunk egy kis ösvényt a szikláknál, leereszkedtünk, aztán annyira hívogatott a tenger, nem tudtuk megállni. Turisták nélkül, csak bele a vízbe… Olyan szabadnak éreztem magam. Nem kell átesni senkin, nem kiabál senki, hogy Ciao Bella és a többi. Egyszerűen csak Te és a tenger, na meg Virgenie természetesen. :) Ma Auflauf lesz a vacsi, desszertet már vettünk, és le is fogok merülni, úgyhogy abba hagyom! :) Biztos vagyok, hogy a felét kifelejtettem, de mindegy is, az a lényeg, hogy megtörtént, én pedig ott voltam, megéltem. Csók mindenkinek! :)
Ui.: Megjelentek a szúnyogok! :(
Azt elfelejtettem leírni, hogy már a rózsaszín időszámításban vagyunk, ez a harmadik szín. A mai nap szava pedig: Papucs :D
…
Komolyan, én mindig nyugtattam Virgenie-t, hogy nem olyan nagy az a négy év korkülönbség, és már nem bébik ők sem így 17 évesen, de azért ez már nekem is sok.
Tudom, én 17 évesen sem voltam normális, de azt gondolom, hogy a munkát meglátni nem olyan nagydolog, nem kell hozzá különleges képesség… De úgy látszik mégis.
Gyanús volt már az érkezésük is. Hogy lehet valaki olyan felelőtlen, hogy egy esti repülőre vesz jegyet, ami tíz óra után landol itt, egy idegen országban, aminek a nyelvét nem beszélik túl jól. Oké, hogy ketten vannak, de Beaulieu-be még valahogy el kell jutni, hiszen a szálloda nem Nizzában van. Az, hogy nekik nincs ennyi eszük, azt még lenyelem, de hogy a szülőknek se legyen… Aztán kedden bejöttek a hotelbe, bemutatkozni, de mint a sült halak. Mindent elmagyaráztunk nekik, megmutattunk, mi hogy működik. Kérdeztük, hogy miért épp Franciaország, de választ nem kaptunk, csak egy vállvonást. Az csak egy dolog, hogy eszméletlen tájszólásban beszélnek, valahonnan Alsó-Ausztriából érkeztek, és nem értem, de hogy Virgenie se… Már első nap megkérdezte Sarah, hogy lehet-e módosítani a beosztást…
No comment…
Miattuk mi két részletben dolgozunk a héten. Reggel 10-12 és 15-20. Nagyon nem szeretek így dolgozni, mert elmegy az egész napom, de semmit nem tudok csinálni igazából, és sokkal fárasztóbb, mint egyébként. Érkezek 9 körül a konyhába, hogy csináljak magunknak reggelit, Virgenie-vel megbeszéltük, hogy ezeken a napokon együtt eszünk a „kertben”, erre Valerie épp össze-vissza, a büfé fut, félig üres, ők meg csak néznek. Gyorsan be kellett állnom, feltölteni a büfét, és rendbe rántani egy kicsit a dolgokat, mert Valerie egyedül nem bírta. Fél 11kor zártunk a büfét, minden elmagyaráztam nekik még egyszer, két nyelven, ennek ellenére, semmit se úgy csináltak, ahogy mondtam, és olyan tempóban dolgoztak, hogy közben meg lehetett volna őket műteni. Eközben, befutott a szállítás, ami persze hibás volt, korrigálni kellett, Valerie elment a superU-be bevásárolni a snackhez, erre még odajön a recepciós, hogy van négy új érkező a medencénél, ki kéne mennem, megkérdezni, hogy akarnak-e valamit inni. Na, ott éreztem, hogy most mindjárt csúnyát mondok. Tudjátok, hogy nem szokásom káromkodni, de azért ez sok. Pontosan tudja, és hallja, hogy épp két újat tanítok be, ma indul a snack, egyedül vagyok, a szállítást is intéznem kell, és még repüljek ki a medencéhez. Ő nem tud kitipegni a medencéhez? Ő nincs egyedül, velem ellentétben!
Ha megfeszülök, sem tudok három ember helyett dolgozni…
Ma, amikor érkeztem, Valerie a plafonon volt, mert egyedül kellett minden reggeli takarítást és előkészületet megcsinálnia, ők meg ültek kényelmesen a konyhában. Ma nem voltam kedves, nem kértem, megmondtam, hogy Te most ezt csinálod, Te azt, ha végeztél, az a következő feladatot, és csipkedjék magukat, mert mindenre egy óránk van. Mondanom sem kell, hogy én előbb végeztem az egész büfé feltöltésével, elpakolásával és takarításával, mint ő négy asztal leszedésével, 6 lemosásával, és 5 újraterítésével. (Az újraterített asztalokról pedig csupán a poharak és a snackhez szükséges kellékek hiányoztak.) Vajon minden nap el kell mondanom ugyanazokat a dolgokat? Agyrém… Most szabad vagyok, háromra kell visszamennem, és épp Matthias Rein-t hallgatok, hogy egy kicsit helyre álljon a lelki békém. :)
Az viszont pozitív, hogy a szállodában van öt magyar pasas. :) Tegnap délután állok a bárban, épp szavakat tanultam, erre hallom, hogy valaki magyarul beszél. Kinézek, és nem képzelődtem, tényleg volt ott valaki, és tényleg magyarul beszélt. Az első pillanatban azt hittem, hogy megőrültem. De nem, aztán egyre többen lettek, a végén az egész Elektolux csoport ott ült nálam a bárban, és söröztek… Komolyan, olyan jó volt, magyarul kérdezni, hogy mit adhatok inni. Soha senki nem mondta még magyarul, hogy a 106-os szobában lakik. :) Szóval most ők tartják bennem a lelket, a délutánt illetőleg, remélem, megjelennek megint. Egyébként Gianluca is egészen normális volt magához képest. Az utóbbi két hétben átnéz rajtunk. Egyes indoklások szerint itt minden attól függ, hogy ki kivel fekszik le, amit egyébként meg tudok erősíteni, és most az a baja, hogy mi nem álltunk kötélnek. Hát, ha ezen múlik, hogy beszéljen velünk, akkor nagyon jól el leszek a társasága nélkül is. :)
Huh, micsoda bejegyzés. Már hosszú sorok óta csak panaszkodom. Az újakat leszámítva viszont jól vagyok, Virgenievel egyre több programot csinálunk, kedden este pl. Nizzában voltunk vacsorázni, de főzünk, borozunk, vagy csak ülünk a parton és bámuljuk a tengert. Két hét, és érkeznek a szülei, olyan kíváncsi vagyok rájuk.
Mint írtam, túl vagyok a felén már, de most csak úgy szaladnak a hetek. Jönnek az ő szülei, pár hétre rá az én családom, aztán pár hét, és Virgenie utazik, kapok egy új lakótársat, aztán jönnek a srácok, ismét három hét és már vége is, jön a költöztető (sajnos csak egy). Azt hiszem, fel fognak pörögni az események. :)
Tegnap Virgenie nagyon szomorú volt, mert megbeszélte egy ciprusi barátnőjével, hogy este skypeolnak, de aztán nem ért ide. Láttam rajta, hogy maga alatt van és bántja a dolog, de most mit tudok vele csinálni? Hogy tudsz megvigasztalni valakit, akinél nem tudod, mit váltasz ki azzal, ha megöleled. Akinél azt érzed, hogy nincs szüksége az ölelésedre, a segítségedre.
A probléma többé-kevésbé megoldódott magától, hisz beállított Charles egy pizzával, hogy ez a miénk és együk meg, ingyen van. Akkor már túl voltunk a fogmosáson, (ezzel szoktuk magunkat meggyőzni, hogy ne együnk este csokit :D) de egy pizzának mégse lehet ellenállni. :)
Aztán odakapcsoltunk az eurovisionra, és jól megnéztük, nyert a német dal, akinek én örültem, Virgenienek nem tetszett, de azért a francia kommentátorok miatt is érdemes volt nézni. :) Halálosak voltak. Ahogy szurkoltak maguknak, és a végén kritizálták a bejelentkező pontozókat. :) És olyan rossz volt, hogy Magyarországról senki nem jelentkezett be... :( Én értem, hogy spórol az állami televízió, azt hiszem nem is árt nekik, de akkor is, én pont most vagyok itt, és pont most nem vesz részt a versenyen Magyarország... De a németeknek örültem, Virgenienek jó lett a kedve, a pizzát megettük, és fél egykor még annyira nevettünk, hogy folyt a könnyünk.
Félúton… Ma három hónapja, hogy itt vagyok, és még van három hónapom itt. Mos jutottam el oda, hogy hiányzik a családom. Lehet, valaki furcsállja, hogy csak most… A család az, aki megvár, aki minden körülmény között a családod marad, akik nem felejtenek el, akik ha esetleg nem írnak, akkor is tudod, hogy gondolnak rád, akik, csinálhatsz akármit is, ott maradnak mögötted, és a biztosítják a hátteret. Sokat gondolok rájuk az utóbbi napokban, és elképzeltem, milyen lesz, ha visszatérek a szobámba, hogy anyukám ébreszt, reggeli, és ideje kimásznom az ágyamból, vagy, hogy mérgelődöm, mert a bátyám már megint széthagyta a cuccait a szobájában, az ebéd meg kihűl… :)
Most viszont itt vagyok, ők meg ott, és ezt a három hónapot a legtartalmasabban kell eltöltenem, mert már csak három hónap. Ha visszatérek, akkor ott lesznek, és ez a fontos. Csak azért nehéz… Ma szabadnapos vagyok, jut ideje az embernek gondolkodni… A gondolkodás egy rendkívül jó dolog, hiszen előrébb viszi az emberiséget, de olyan, mint az alkohol, csak mértékkel szabad fogyasztani. :) Nem szabad túlzásokba esni egyikkel sem. Az ember életét döntései alakítják, én döntöttem anno, eljövök szerencsét próbálni, vagyis kipróbálni magamat. Mert valljuk be őszintén, ez az, miért eljöttem. Vajon képes vagyok-e rá, végig tudom-e csinálni? Otthon mindig a túlélésre neveltek, és arra, hogy sosem adhatjuk fel, hogy bármire képes vagyok, amit elhatározok, minden csak csupán döntés kérdése, és hogy a dolgokat végig kell csinálni, ha fát vágnak a hátunkon, akkor is. Ez azért nem volt akkora mutatvány otthon, hát itt a nagy feladat, túlélni és megélni az itteni napokat, problémákat, (amiből akad bőven) megmutatni magamnak, igen, képes vagy rá, megcsináltad.
Annyira bölcs vagyok, hogy az már hihetetlen. :)
Tegnap jártam a Chagall Múzeumba, bírom a srácot, főleg a színeit, és a képei témáját, gondolok itt a vallásos képeire. Voltam kávézni, beszélgettem az egyik nénivel, akinek,amikor mondtam, hogy nem könnyű, mert Virgenievel szét vagyunk szedve, akkor felajánlotta, hogyha beszélgetni szeretnék, megmutatja hol lakik, és csak csöngessek fel, egyedül él, szívesen meghallgat. Este pedig vacsorára voltam hivatalos Krisztáékhoz, Feri főzött, de jó is volt, megismertem egy lengyel srácot, aki itt él, és az ő ismerősük, megkukkanthattam Feri műtermébe, és meg is tapogathattam a képeket, láttam a festékeket, a késeket, az ecseteket, amikkel dolgozik, egy számomra nagyon idegen világba nyerhettem betekintést. (aki esetleg nem tudná, amint kiveszik a kezemből a körzőt és a vonalzót, két bal kezessé válok, nem tudok rajzolni… )
Virgenievel viszont elég jól vagyunk az utóbbi hetekben, sok programot csinálunk együtt, és a hangulata is egész kiegyensúlyozott, habár tudom, ő is sokat agyal mostanában a családján. Már csak két hét és érkeznek a szülei… Nagyon kíváncsi vagyok rájuk. :)
Most viszont megszáradt a szobánk, mennem kell ágyat húzni, hiszen utána irány Nizza, egy kissé nyáriassá kell tennünk a munkaruházatunkat, mert lassan megsülünk a medencénél. Amikor épp nem zuhog az eső… :)
És a végére még annyit, hogy vettünk egy-egy pár szandált, hirtelen felindulásból. Mostanában elég sok dolgot csinálunk hirtelen felindulásból, de tetszik. A szandál mondjuk nagyon nem ritás, de kell egy ilyen is, elvégre kettessel kezdődik a személyi számom, ami azt jelenti, nőként tartanak számon, habár néha kételkedem, de azért egy magas sarkút még talán túlélek, habár látom, hogy nem az a lesz a mindennapos viseletű, leugrom a boltba tejért lábbelim. :D
A strandon elgondolkodva néztem az eget, amikor egy nagyszerű felfedezést tettem. A repülők épp úgy közlekedtek, hogy az utánuk maradó kondenzcsíkok egy négyzethálót alkottak az égen... Elkábulva néztem, épp ekkor próbáltam feldolgozni Umberto Eco-tól származó mondatokat.
Aztán arra letten figyelmes, hogy egy másik repülő pofátlan módon keresztülsuhan az én kis szabályos négyzethálómon maga után csíkot hagyva... Hiába erőlködtem, nem sikerült belelátnom egy szabályos formát sem az új alkotásba... Szeretem nézni a repülőket, és itt határozottan szórakoztató számolni is őket, főleg a Cannes-i filmfesztivál és a Grand Prix ideje alatt... Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy vajon milyen emberek ülhetnek a repülőn? Ha mondjuk, Egyiptomból jön, akkor nyilván az utasok egy része arab, egy másik fele meg turista... De vajon merre tartanak? Szeretnék csak egy pillantást vetni rájuk, mint egy kis lény, hogy ők ne lássanak engem... Mi történik most ott épp? Szeretek repülni... Vajon van olyan, aki hasonlókon gondolkodik, amikor én ülök repülőn? Van, aki rám szeretne vetni egy pillantást? Van, aki a tengerparton ezen filózik, vagy épp a városi dzsungel közepén???
Eltelt a munkaidő, a vendégek egész rendesek voltak, szép sorban érkeztek, fennakadás nélkül, mindenkivel volt időnk beszélgetni, aki igényelte. Van egy német házaspárunk, akik csak németül beszélnek, és a fiukkal vannak itt. Olyan kis édesek. A szüleimre emlékeztetnek egy kicsit. :)
Aztán munka után néztünk egy filmet a tv-ben, ami az utolsó öt percéig egész normális volt, olya kis könnyed, délutáni, de utána nagyon amerikaira sikeredett, világító torony, nagy egymásra találás és ne kelljen folytatnom... Pedig már majdnem izgultam, hogy most mi lesz, együtt maradnak-e, vagy sem...
Most estem ide, mert Viergenie vacsit csinált, Kartoffelauflauf-ot, ami olyan, mint a rakott krumpli, csak a kolbász és a szalonna helyett, brokkoli és sárgarépa van benne... :D Én meg vettem tortát desszertként, csak így látatlanban, így ketten jól kiegészítettük egymást, jah és ugye az elmaradhatatlan bor is megvolt a vacsi mellé. :)
Ma találtam egy helyet, ami pont remek lesz a Carlton mentes perceimre, amikor csak úgy olvasni szeretnék. Egy sziklán kell lemászni, ami természetesen kikövezett, és egy percre sem állt fenn a veszélye annak, hogy kitöröm a nyakam... :) De legközelebb, azért magammal viszem a biztosítási kártyám, meg a hívandó telefonszámot... Magamat ismerve, ez sosem árt, fő az elővigyázatosság. De tényleg remek hely, ott ülsz a fénynyaláb végén, és élvezed olvasás vagy zenehallgatás közben, hogy töri meg a lemenő nap fényét a víz... :) :D
„Tudod arra gondoltam, tudnék-e örülni, ha látnám a boldogságodat.
Arra a boldogságra gondolok, amelyikben nem vagyok.
Tudnék-e boldognak lenni, veled boldognak lenni, a Te boldogságodtól boldognak lenni,
ha egyszer megpillantanálak úgy, hogy te nem látnál, vagy nem ismernél meg.
És látnálak kéz a kézben… mással látnám, hogy boldog vagy. Nem is tudom.
Pedig boldognak kellene lennem, hogy a boldogságot, amit én nem adhatok, mástól megkaphatod.
És mégis, miért facsarodik el a gondolattól is a szívem, miért csukom be a szemem,
a kép előtt? Te boldog vagy, mással vagy boldog… Önzés,
vagy nem szeretlek eléggé… Hisz az egyik vágyam teljesülne, hogy boldognak lássalak
Vagy nem kívánom eléggé? Csak ha én is boldog lehetnék, akkor örülnék a boldogságodnak?
De hát én téged szeretlek. Miért fájna mégis? Te boldog vagy, és nekem fáj…
ez olyan összeegyeztethetetlen. Pedig nem változna semmi, ahogy eddig is, tovább is szerethetnélek,
te boldog lennél, csak nem általam. Igen, azt hiszem, az fájna. Nem a boldogságod, hanem,
hogy én nem adhattam neked boldogságot… az fájna… De talán a boldogságod hamar megvigasztalna…”
Ma szerelmi vallomás áldozata lettem... :) Gondoltam Veletek is megosztom ezt a gyöngyszemet... :) Gondolkodjatok el rajta. Vajon megvigasztalna?
"Ma kristálytiszta könnyű kedvem, ma színekkel rakott napom, meglapulok Isten ölében, ki a könyvet tartja kezében, s az életet lapozgatom." (Lesznai Anna)
Köszönöm! :)
Az első fürdés a tengerben... Erre nincsenek szavak... Villefranche-ban voltunk... Panoráma, a víz nagyon hideg, de Te az azúrkék vízben vagy, koncentrálsz a napsütésre, úszol, és érzed, hogy ez egy fantasztikus dolog. :)
