Pénteken elmentek, hamar eltelt ez a pár nap. Nagyon szimpatikusak voltak, és olyan volt, mintha egy kicsit az én szüleim is lennének. Mint, amikor koleszosok voltunk, és valakinek érkeztek a szülei, annyira örültünk nekik. Egyik este csináltunk vacsorát, és én is velük ettem, Virgenie pedig az utolsó reggelen automatikusan nekem is terített az asztalnál. Tudtam beszélgetni velük, mondjuk a fülem ki kellett nyitnom, de nem állt be csend, mindig volt miről társalogni. Virgenie mondta, hogy apukája felém tanúsított közvetlensége őt is meglepte, de nagyon örült neki. Amikor jöttek búcsúzni, anyukájával jól megölelgettük egymást, ami tekintve, hogy mégiscsak németek, meglepő volt. Amikor kigurultak az udvarból, elérzékenyültem, és láttam, hogy ő is olyan árva cipó módjára áll ott, vállalva a kockázatot, odamentem hozzá, és megöleltem, nem tiltakozott, sőt vissza is ölelt. Könnyesek voltak a szemei, és annyira tudom mit érzett, úgyhogy ott is hagytam a konyhát, beszélgettünk egy kicsit hátul, hogy helyre álljon a lelki békénk. Annyira nehéz, amikor valaki elmegy, akit nagyon szeretsz. Itt volt pár napot, megmutathattad neki, hogy hol élsz, milyen a mostani világod, aztán megint visszacsöppensz. Itt maradtunk mi egymásnak, mindenki nélkül. Öt hete van még itt Virgenienek, aztán megy. El sem tudom képzelni, milyen lesz nélküle. Az utóbbi időben nagyon jól kijövünk, az hiszem barátok lettünk. Olyanok, akik lehet, hogy hónapokig nem beszélnek majd, de bármikor felhívhatom , hogy akkor most meglátogatnálak.
2010. 06. 20.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.