Egy gyakornok mindennapjai

Jelentem, sikerült túlélnem a mai délutánt... Egész normálisan telt, nem untam magam annyira halálra, a végére fel is ébredtem. 

A mai naphoz viszont az is hozzátartozik, hogy annyira nevettünk délelőtt mind a hárman, hogy Valerienek és Virgenienek elkenődött a szemfestéke... Sírtunk a nevetéstől... :) Ez történik, ha valakik félreértik egymást, az egyik bizonygatja, hogy látta a tv-ben, és a keletiek tényleg megeszik azt, a másik meg nem akar hinni a fülének... Aztán a végén kiderül, az egyik állatról, a másik emberről beszélt... Én pedig már kínomban nevetek, hiszen én értem mind a kettőt, de képtelen vagyok tisztázni a félreértést, mert egy értelmes hang nem jön ki a torkomon, csak a harsogó kacaj... :) Aztán Ginaluca-t zászlóval díszítve szolgáljuk fel...

Három nő, akiknek a nevetése beharsogja a Carlton-t. A német testvérpár pedig csak ül a szalonban, és néznek nagy szemekkel, amikor még mindig a kacagástól fuldokolva végigsuhanok a termen...

"Ölelgethetnékje" van, de senki nincs, akit megölelhetne... Ezért inkább Pilóta kekszet eszik, hogy jobb legyen a kedve...

Ma ismét Nizzában töltöttem a szabad napom. Az ember csak elindul, de olyan könnyű egy napot ott eltölteni. SOsem jutot be a kiállításra, mert mindig elmúlik az idő...

Ma evett Kebab-ot, és 50 centtel többet adtak neki vissza, járt a "kávézójában", sikerült találkoznia egy franciával, akinek vannak magyar barátai, és miután sikerült megértetni vele, hogy én sosem fogom neki azt mondani, szeretlek, egész jól elbeszélgettek, de nem adta fel, pedig én csak álltam a zebránál. Rájöttem, hogy meg tudom nézni a képeket az új kutyánkról, és nagyon kis tündéri. Olyan részeken járt, ahol még sosem, és látott egy meseszép házat, kóborolt, feküdt a tengerparton, hallgatott zenét, számolta a repülőket, de aztán elvesztette a fonalat, halgatott egy rockbandát, akik jól játszottak, járt a piacon, evett almát, aztán visszautazott, az amerikaiak a nyakába ugrottak az utcán, fejet szellőztetett, csinált 2,5 fogásos vacsorát Virgenienek, és most beugrik a zuhany alá, aztán alszik, mert az jó, meg mertz holnal dolgzik, ismét váltásban, habár ennek nem örül... De a mai nap, az egy érdekes nap volt ismét...

ui.: egy kissé zavaros lehet a személyek miatt, de azt ma mind én műveltam, vagyis ő... Értitek?!

Annyi minden van a fejemben, és nem tudom, mit írjak, hol kezdjem…

A heti beosztásunk csapni való. Reggel dolgozunk nyolc és dél között, aztán délután öttől és nyolcig. Az öt óra semmire sem elég, nem tudsz kimozdulni innen, mert nem érnél vissza, és az érzés sem dob fel, hogy ma még vissza kell jönnöm. Ha még lenne értelmes, de nincs. Egy fél ember nincs itt, nyílván mindenki a Grand Prix-t bámulja, és nem itt kuksolnak. De tegnap volt 4 pohár, amit össze kellett szednem a medencénél. :) Nem remek? :) Az abszolút kavarodásért kicseréltük Virgenie-vel  a szabad napjainkat, mert úgy volt, hogy megy bulizni csütörtökön, úgyhogy most tényleg fogalmam sincs, hol tartunk. Ma szabad vagyok, és próbálom tudatosítani magamban, hogy holnap kezdődik a hét. (Nekem vasárnappal kezdődik a hét.) Csak tudnám, miért vagyok ilyen álmos?! Rejtélyes… Pedig most voltam „szabadságon” múlt héten… :)

Csütörtökön voltam abban a kávézóban, amiről már meséltem. Egy kicsit tartottam tőle, mert elvárásokkal mentem be, annyira reméltem, hogy megismer a pincér, vagy valami… Annyira családiasnak tűnt előszörre, és annyira kedvesek voltak velem is. Nekem nagyon fontos, hogy legyen egy hely, amit ismerek, ahol megismernek. Otthon ilyen a Toldi meg Madus volt kávézója. Szeretek odajárni, mert tudja a srác, mit iszom, mert habár egy értelmes mondatot nem váltottunk, régi ismerősként köszönt, meg a reggeli vendégkör ugyanaz, és megismerjük egymást a városban. Visszatérve az itteni kávézóra, beléptem, és az a srác volt ott, aki múltkor is nagyon rendes volt, és azonnal megismert, láttam a szemén, és mondta is. És Brigitte is ott volt, aki egyidős néni, egy kissé őrült, de nagyon kedves. Múltkor úgy engedett el, hogy legközelebbi viszontlátásig, és örült neki, hogy találkoztunk ismét. :)

Jó innen kiszakadni egy kicsit. Mostanában a hangulat eléggé parázslik, fennáll a veszély, hogy Valerie itt hagy bennünket. A főnök kötözködik, Gianluca próbál kijátszani minket egymás ellen Virgenie-vel, vigyázni kell vele. És a legviccesebb, hogy a tulaj tegnap világosult meg, hogy én nem német anyanyelvű vagyok. Magyarországról jöttem, és azért beszélek akcentussal németül… Milyen meglepő, nem tudta hova tenni a kiejtésemet… :) De azért bájos, hogy erre a felfedezésre két és fél hónap után jutott.

Tegnap, amikor pakoltam be a matracokat a kerti bútorokról, akkor gondolkodtam rajta, hogy előbb ezeken még emberek feküdtek, és nekik mennyire normális, hogy azok a matracok ott vannak, nekem viszont ez a munkám. Aztán ma reggel kezembe vettem a sajtot, ami fóliába van csomagolva. Valakinek az a munkája, hogy a nagy sajtot kis szeletekre felvágja és becsomagolja, amit én utána megveszek, és fel se tűnik, hogy az valakinek a munkája. Vajon mennyi munkával töltött óra mellett megyünk el, és nem is tudatosul bennünk, hogy egy mozdulattal tesszük semmisé a munkáját valakinek. Talán ezért is van olyan nagy jelentősége, amikor valaki odajön a távozáskor hozzám, megköszöni a munkámat, és kezet fog velem…

Azt hittem, négy év kollégium után engem már nem érhet meglepetés, de kiderült, hogy van még mit tanulnom a türelemről…

A szobatársam hangulata gyakran ingadozik, ez az elején zavart, mert nem tudod hova tenni, hogy most mi is történt, te csináltál valamit, vagy mi történt… De aztán megszoktam, ilyenkor keresztülnézek rajta, megmondtam neki, ha valami baja van, mondja meg, ha pedig mással van problémája, akkor szívesen meghallgatom… Múltkor Valerienél is kicsapta a biztosítékot, egész nap olyan volt, mint aki citromba harapott.

Tegnap, a "hangosan reszelem a fürdőszobában a körmöm" dolog után elgondolkodtam egy pillanatra, de félre tettem, nem törődöm vele, ha neki jobb, hogy rám zárja az ajtót, hát legyen… De a mai durcit megint nem értem… Oké, ma szülinapja van, az ajándéka csak holnap érkezik, így én még nem kívántam neki boldog szülinapot, és távol van mindenkitől, ezt is értem. Már ma durcás és ideges amiatt, hogy holnap délután dolgoznia kell. Ma én dolgoztam, öt és nyolc óra között, de nincs a hotelban senki, ma nem esett, mindenki kint van, így még egy kávét sem kellett főznöm, és kihasználva az időt, a beadandómat csináltuk Gianluca-val, mert felszolgálásban már nagyon ügyes vagyok, de ez semmire sem elég, ez egyértelmű…

Szerintem is felesleges a váltott műszak, de ez van. Két féleképpen lehet hozzáállni, vagy vágom a pofákat, és utálom a világot, vagy próbálom a legtöbbet kihozni belőle. Nekem sem egyszerű kikerülni a mikor megyünk vacsorázni kérdéseket, és Gianluca nem mindig egyenes, de ez van. Ő a kollégám, és az az ember, aki csinálja a beosztást, és akitől lehet tanulni, aki hajlandó magyarázni…

Néha olyat tudnék mondani, de szerencséje, hogy a német nem az anyanyelvem.

Most viszont kijött a fürdőből, és az is idegesíti, ha gépelek, úgyhogy abbahagyom…

Akkor lesz valaki igazi francia, ha mindenféle kényszerítés és hiányérzet nélkül képes megenni egy baguette-t üresen, vacsoraként... Ez a mai megállapításom, amelyet útban Biot felé tettem. Na meg az, hogy csapnivaló lennék franciának.  :)

Még jó, hogy a gólya eredetileg nem ide pottyantott le.

És még mindig a fókák a kedvenceim. :D ("fóka-puszi")

Vaníliás karikát eszem, Crescendo-t hallgatok.  :)

Próbáltam összehozni a két képet… Ő és a Côte d’Azur. Aztán már nem törődtem vele, hogy összepárosítsam őket, megfeledkeztem erről. Csak az volt a lényeg, hogy itt van, hogy vele vagyok, hogy megmutassam a világom, hogy hogyan élek itt, mit érzek.

…

Amikor két életed egy ponton összefolyik…

Hamar eltelt ez a négy nap… Fel sem eszméltem, és már a repülőtéren álltunk, csak a búcsúzás volt hátra. Aztán eltűnt a biztonsági kapuk mögött, és én megint ott álltam egy tömeg közepén, mégis nagyon egyedül. Az eső csak zuhogott, de nem akartam visszamenni a szobámba. Kóboroltam Beaulieu-ben, eláztam, és már éreztem, hogy fázom. Aztán egy ponton mintha megcsíptek volna. Szembejött egy pasas, ránéztem, mire ő megszólalt, hogy milyen szép mosoly… Mosoly… Önkénytelenül, tudatlanul is rámosolyogtam… Ez az igazi Rita, nem aki lógatja az orrát… Itt volt, és azt hiszem, sok dolgot másképp lát már, megnyugodott egy kicsit… Én pedig folytatom, amit elkezdtem, megélni a napokat, abban a biztonságban, hogy vár otthon… :)

Átugrottam Nizzába, vettem egy-két dolgot... Akkorák voltak a hullámok, hogy a kikötői utat le kellett zárni az autósok elől... Egész nap úgy esik, mintha öntenék, és ez így marad. :) Még jó, hogy most érkezik Ő. De reméljük az elkövetkezendő 12 órában változik valami. Ha más nem is, reggel lesz, és indulhatok a reptérre.

Reggel kidobott az ágy... Reggeliztem a konyhában, és elindultam Nizzába vásárolni. Feküdtem egy kicsit a parton, hallgattam zenét, megettem a nagyon csokis, megjegyezhetetlen nevű süteményt, amit vettem a piacon. Hallgattam a cimbalmost, ahogy játszotta a Magyar táncokat. Aztán elindultam vásárolni, semmit nem vettem, amit akartam, de minden mást igen, ami nem volt annyira nagyon szükséges egyelőre... :)

Aztán rohanás vissza, hiszen találkám volt Virgenievel, aztán irány Monaco. Fellépcsőztünk az egzotikus kertbe, ami tele van érdekesebbnél érdekesebb kaktuszokkal, és a kilátás sem elhanyagolható. :) Belecsöppentünk egy vezetett cseppkőbarlang látogatásba, csak úgy a rend kedvéért. :P A nap megkoronázásaként pedig leültünk a kedvenc terünkre a szokásos kávénkra és süteményünkre...

Nem gondoltam volna reggel, hogy ilyen forgalmas, élményekben gazdag napom lesz... :)

Ma ismét szállítás volt, de új termékeket is kaptunk, hiszen holnaptól felvágott is lesz a büfében, és az eddigi gyümölcssaláta helyett egy új fajtát rendeltünk. A régi, az otthon is kapható, konzervdobozos változat, körte, barack és egy pár szem szőlő a tartalma. De a mostani nagyon jól néz ki, minden földi jóval, például dinnye, csak hogy a kedvencemet említsem. Amikor megláttam összefutott a nyál a számban, nagyon szeretem a gyümölcsöket, de meg kell nézni, mikor, mit vesz meg az ember az árak miatt. Szerettem volna megkóstolni, de ez a gondolatom hamar elillant, hiszen az igazgató (Gilles) megmondta Valerienek, hogy senki nem ehet belőle, csak a vendégek, és a tiltólista első helyen a gyakornokok szerepelnek. Szóval idáig tartott a lelkesedésem.

Hogy teljes legyen a kép, azt még el kell mesélnem, hogy a tulaj (Mr. Osly) elképzelése szerint semmit nem ehetnénk, csak baguettet és vajat körülbelül, így ha mondjuk joghurtot eszünk, akkor kommandóznunk kell, hogy itt van-e. Szerencsére ritkán bukkan fel, de akkor csak úgy a semmiből lép elő.

A szerződésem szerint szállást és ellátást is kapok, és 367 € fizetést. Az ellátás az a hideg ételekben merül ki, olyanokban, amit az ember reggelire eszik. A papír szerint, amit aláíratnak velünk a pénz átvételekor, abban az áll, hogy 100 € ebből az élelmezés. Azért szívesen mondanám Mr. Osly-nak, hogy először éljen meg 367 €-ból itt, étkezzen egészségesen és változatosan, és utána elbeszélgetünk, ha sikerült neki, én is utána csinálom. (pl. 3,69 € egy kiló paradicsom)  De nyílván neki nincs ilyen problémája.

Nagyon jól tudom, hogy gyakornokot tartani jó üzlet. Egy kis figyelmet és energiát kell rááldozni, és két hét után teljes értékű alkalmazottá válik. Az a munka, amit mi csinálunk, ahhoz két nap is elég. Havonta 1000 €-t spórolnak egy gyakornokon. A szoba, amiben lakunk, az így is, úgy is itt van, de vendégeknek nem kiadható. Áramot fogyasztunk, kb. napi két órát megy a tv, és egy órán át ég a villany, és ezen kívül még engedélyezek magamnak átlagban körülbelül negyed óra zuhanyzást, ezt meg kell szorozni kettővel, hiszen Virgenie is itt van. Jaj, és a számítógépem üzemeltetésére használt áramot majdnem elfelejtettem. (Ez már egy kisség cinikus volt, bocsánat.) Szóval mondhatni semmibe nem kerülünk nekik, nincs munkaruha, se biztosítás, se repülőjegy.

Úgy érzem, jól végzem a munkám, soha nem volt ránk panasz, sem a főnököktől, sem a vendégektől. Sőt, Gianluca azt mondta, hogy mindenki dicsér bennünket, szeretnek a vendégek. Ha nincs itt Valerie, akkor ketten visszük a szakot, rendelünk és minden egyéb, nem szorulunk senki segítségére. Nagyon sok pénzt spórolnak rajtunk, teljes értékű alkalmazott vagyok, akkor most miért sajnálják tőlem azt a kis gyümölcssalátát?! Ne értse félre senki! Tudom, hogy én itt mondhatni nyaralok fél éven keresztül, most is idesülök, és ha az ember odafigyel, és bizonyos dolgokról lemond, akkor egész szépen meg lehet élni ebből a fizetésből. De az igazságérzetemet akkor is bántja ez a bánásmód. Arról ugye nem is beszélve, hogy nekünk nem mondja meg a szemünkbe, hanem üzen Valerie-n keresztül. Én otthon nem ezt tanultam a cégvezetésről, és most azért írtam le, hogy nehogy elfelejtsem, ha esetleg egyszer gyakornokokkal dolgoznék. Habár azt remélem, hogy nem kell a hotel szakmában dolgoznom később. 

Olyan, mint egy ékszeres doboz...

A mai délutánom ismét Krisztáékkal töltöttem. Annyira más, olyan emberrel ott járni, aki ott élt 30 évig, és még mindig összefut ismerősökkel, emlékei vannak, és mesél... :)

Nem tudom leírni, látni kell. :)

http://www.saint-pauldevence.com/album.html   - Tessék végiglapozni! :D

Most ezért a bejegyzésért lehet, meg leszek lincselve, de le kell írnom. :)

Most beszéltem Petivel skype-on. Átválogattuk a ruháimat, hogy mit hozzon Balázs, mert amikor az ember ideér, akkor másképp látja a dolgokat, és nyilván nincs mindenre szükségem, amit kiraktam induláskor.

Olyan jó volt látni Ő a mi kis közös otthonunkban. :) A falon, még mindig ott van a 'bon voyage!" felirat, de a szobám úgy néz ki, mint a csatatér. Szárad az ágynemű, amit már leszedett, az asztalomon. A ruháim, amik utaznak utánam, azok az ágyamon, amik mégse, azok a földre szórva. A kanapén paplan, lavór az dohányzó asztalon, a súlyzói a földön... Szóval, mint ahova bevágott a bomba, de falak még mindig narancssárgák, a fehér háromszögem is megvan, és a növényeim is élnek még... Olyan furcsa volt látni... :)

Egy ideje motoszkál a fejemben, hogy milyen is a mi kapcsolatunk a bátyámmal. Ha ő elköltözött, akkor amint tehettem, mentem utána, és ez mindig így volt, eddig a pillanatig. Most én költöztem el egy időre... De ez mit sem változtat a tényeken. Benne minden megvan, ami belőlem hiányzik, amitől én jobb ember lehetnék... Igen, ez a mi titkunk, kiegészítjük egymást...

Szeretek kávézni, kávézóba járni, és ma sikerült egy olyan helyet találnom, ahova az emberek miatt érdemes visszamenni. :)

Sosem gondoltam volna, hogy ez a meglehetősen egyszerű konyhai művelet ilyen problémákat okozhat. :)

A büfépult végén található a tojásfőző készülék, mellette egy kis kosárban a tojások, és természetesen a folyamat leírása két nyelven, franciául és angolul. Oda van írva egyértelműen, hogy kemény tojást úgy készíthetünk, ha a már forró vízbe tesszük a tojásokat, és 5 percig főzzük.

Kevés az olyan ember, akinek ez sikerül is.

Az első eset, hogy fogják a tojásokat, és mindenféle főzés nélkül odaviszik az asztalukhoz, és feltörik. Látni kéne azt az arcot, amikor meglepődve tapasztalják, hogy ez nincs megfőzve. De mit gondolnak? Reggel 7kor megfőzzük, és ők azt eszik még fél 11-kor is? És aki nem kemény tojást akar? És miért van ott az a nagy gép mellette?

A második eset, amikor belerakják a vízbe, de a víz nem forr, mondjuk 60 fokos, de nem hajtják fel a hőfokszabályzót, hogy elkezdjen forrni, és két perc után azt gondolják, már biztos jó… De miért? Otthon nem főznek tojást? A férfiakat még talán megértem, mert megcsinálja nekik a feleségük vagy az anyukájuk, de a nők… Vagy csak a gép zavarja meg őket? Attól, hogy ez egy elektromos készülék, és nem tűzhely lábossal, attól még víz van benne, és a fizika törvényei érvényesek. Felfoghatatlan… :)

A balesetek elkerülése miatt, amint észreveszem, hogy tojásfőzési akció indul, és már az asztalnál ülnek, odamasírozok a géphez, és beállítom a hőfokszabályzót, próbálok mindent megtenni, hogy ne ússzon a tányérjuk vagy az asztal a tojásban. Ez minden reggel mosoly forrása, nagyon jókat szoktam mulatni rajta, amikor ott találom a maradékot. Kérdezték is már, hogy mit találok ennyire szórakoztatónak egy asztal leszedésében, de persze nem árultam el senkinek, csak Nektek mondtam el. :) Ha valaki esetleg tudja, hol a hiba a logikámban, és miért nem sikerül végrehajtani ezt a mutatványt a többségnek, kérem, jelentkezzen e-mailben. :)

NNNNEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!

Fogalmam sincs hogy, de sikerült kitörölnöm a bejegyzésem. Most kezdhetem előlről... Nem vagyok túl vidám. :S

A lényege annyi volt, hogy ma egyedül voltam, ami nem okozott problémát, hiszen 19 embert nem túl bonyolult kiszolgálni. Az egyik párunk rögtön megjegyezte, hogy nem vagyok francia, és amikor kiderült, honnan jöttem, mondták, hát igen, ezek a keleti lányok. Mennyire mások, mennyivel nyitottabbak, szorgalmasok, és mosolygósak. Jah, és olyan vagyok, mint Sárközy. Azért lehet belőlem valaki, ha rá hasnlítok. :) Ez bók volt a javából, komolyan! :)

A parton ma beszélgettem EGY órát egy francia csajjal, megtörtént az áttörés? :) Ebben a pillanatban az érzem, hogy képes leszek megtanulni ezt a nyavalyás nyelvet. Holnap folytatom is az új könyvem olvasását. :)

Valami ilyesmit írtam először, csak részletesebben, de a lényeg ebben is benne van. :)

Tegnap, hirtelen felindulásból vonatra ültünk, és elindultunk Antibes-ba.

Annyira szép... Sok ember van az utcán, de messziről ki lehet szúrni, ki a helyi, és ki nem. Rengeteg a fiatal, nem egy nyugdíjas hely, mint Beaulieu :) Egyszerűen csak mászkáltunk, sodródtunk a tömeggel, néztük a város öreg falait, a kis utcákat, figyeltük az embereket, kerestünk kávézót, ahol van még napos asztal, és töltődtünk. :) A végéről hiányzott még egy pohár bor, az lett volna az igazi, de arra már nem jutott idő, indulni kellett vissza.

Egy ideig itt élt és alkotott Picasso, így van múzeum. Bementünk, és én komolyan annyira nyitott voltam... Úgy mentem be, hogy gyere, mutasd meg miért is vagy te olyan híres, mi az ami olyan különleges. Reménykedtem benne, hogy majd a hely szelleme... De nem, nem történt semmi. Az esetek többségében oda jutottam, hogy láttam a szemem előtt a szüleim és az óvónénik boldog arcát, amikor átnyújtottam nekik hasonló rajzaimat. Biztos ehhez is meg kell érni, és én még nem értem el ezt a pontot. Most öt évig ismét nem próbálkozom, pihentetem a pasit. :D (Viszont Picasso szerintem nagyon fotogén volt, ha esetleg valakit érdekel.)

Szeretek hirtelen elindulni. Van valami varázsa így a dolgoknak... Nekem ez újdonság, hiszen mindig mindent az utolsó részletig megtervezek, de itt most nem. Itt csak enegedem, hogy vigyen a lábam, és lássak, tapasztaljak. Talán Frankfurttal kezdődött, de azt hiszem, mire visszatérek, egész spontán turista leszek. :) Lehet, nem épp ez az igazi fejlődési irány szakmai szempontból, de szórakoztat, ösztönöz és melengeti a lelkem. Most ez a lényeg, a többivel ráérek később törődni. :)

Szóval az úgy volt...

Az a harci nagy helyzet, mire odaérnék, hogy akkor most összeszedem a gondolataimat, addigra már gondolatom sincs... De most igyekszem.

Találkoztam szombaton egy magyar párral, akik itt élnek Nizzában. Nagyon rendesek voltak, kávéztunk, sőt vacsiztunk is, este Beaulieu-be is visszahoztak. De az estének két nagyon érdekes pontja van. Az egyik a találkozás. Messziről kiszúrt Kriszta. Pedig volt ott egy csomó ember. Azt mondta, magas, vékony, szőke, kék szemekkel, tuti ő az. Ezek szerint akkor épp kék volt a szemem. :) Na, ez a magyarok leírása ezek szerint. A franciák általában németnek néznek, főleg a szállítók, de lehet, hogy az előző évek tapasztalatai miatt. A vendégek az esetek többségében érzik, hogy nem német vagyok, de nem tudnak hova tenni, és szokták kérdezni, hogy a magyarok nem szomorúak, mert ők azt hallották... Mondjuk, el bírom képzelni, ahogy minden elképzelésük összeomlik egy pillanat alatt, amikor látják, hogy táncolok bögrével, vagy kannával kezembe, de ez Valerie hibája, csak őt sosem látják. :)  A másik dolog, hogy olyan ellentétes az egész. Ott vagy Nizzában, és biztos vagy, hogy ez Nizza, látod a házakat, hallod, ahogy karattyolnak az emberek, süt a nap, és talán még a tenger is látod, de magyarul beszélsz. Abszurd... :)

Ma minden angol vendégünknek "beszélgethetnékje" támadt a reggeli alatt, így ma angol volt a nap nyelve a szalonban, a konyhában pedig ugye francia. Néha megkérdezem magamtól, hogy mi a francot keresek én itt? Már látom, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a gyakorlatból, és talán nem voltam elég körültekintő a hely kiválasztásában, de ennek is meg van az előnye. Tudom, hogy én mit csinálnék másképp, ha főnök lennék. :) És ugye Anyukám azt szokta mondani, hogy "az okos a más, a hülye pedig a saját kárán tanul." Most próbálok okos lenni :) És majd ha szervezem az utakat, más szemmel fogom nézni a szállodákat. :) Ezt ma az egyik vendégemmel szűrtük le, két tojás között. :)

Épp nagy ismerős keresésben vagyok. :) Nem olyan egyszerű, de igyekszem. Csak lesz valami. :)

ui.: A francot és a hülyét a word aláhúzta, hogy durva, obszcén, bántó szó... Nem hallott ez még magyarokat káromkodni :P

Az első nap, hogy bikiniben fetrengtünk a parton. Sütettem a hasam, flamencot hallagatok közben, és igen, egy újabb nap itt. :)

"Sziasztok!

Mizujs otthon?

Ma senki nem volt körülöttem a tengerparton, senki se látott, úgyhogy táncoltam egy kicsit, de csak úgy szolidan, fülemben ugye az új zenekütyümmel!!! :)

Volt egy kis balhé az új szállítóval, és ezért egyedül voltam az étteremben, 46 emberre, akiknek egy jelentős része ugye ugyanabban az időben ér le. Az étterem tele, sokat esznek, a konyha fut, a büfét tölteni kéne, az új recepciós folyamatosan a sarkamban, hogy ez épp melyik szoba volt, és emellett mindenki elvárja, hogy a megfelelő nyelven beszéljek hozzá, sőt, jó lenne, ha megérteném azt is, mit magyaráz olaszul. De az istenért, fogja már fel, hogy nem beszélek olaszul!!!! De megoldottam, habár a reggeli végére éreztem egy kicsit a térdeim. :) Mindenki kapott enni, majdnem sikerült mindenkinek szép napot is kívánni a távozáskor, és ez a lényeg. :)

Pussz

Ritus"

Átléptünk a narancssárga időszámításba.  :) Aki ott volt a búcsúnál, az tudja talán... A szógyűjteményem narancssárgába váltott. Ő is, mint az ország, de itt nem politizálunk, kérem szépen! :D :P Soma tudott valamit! :D

Ma ismét megtapasztaltam milyen a feleslegesen dolgozni, de majd elmesélem, ha el nem felejtem, most viszont várnak rám a másik oldalon, úgyhogy itt zárom is a soraimat. :)

Bis dann!

Már most előre kell bocsájtanom, hogy nem lesz benne logika, talán időrendi sorrend, de ezt se tudom garantálni. :)

Lássuk!

1. Most, ami a legfontosabb, hogy van szállodában egy magyar párunk. Jaj!!! Emberek!!! Annyira más élőszóban beszélni valakivel magyarul. Sokat számít, hogy feltalálták a skypot meg a g-mail csevegőt, de azért ez nagyon más. Már két napja ezzel vagyok elfoglalva, hogy magyarok jönnek. :) Bent voltam épp az étteremben, töltöttem a büfét, megérkeztek, "Bon jour!" (természetesen) illedelmesen visszaköszöntek. Aztán hallottam, hogy magyarul beszélnek, kérdezik egymástól, hogy mit kérnek... Komolyan, alig tudtam a vajat a helyére tenni... De amikor megkérdeztem, hogy mit hozhatok, nyílván magyarul, akkor ők is nagyot néztek. :) Biztos nincs magyar fejem. :) De nagyon rendesek voltak, beszélgettünk egy kicsit, amikor kimentek az étteremből, akkor megkerestek, meg tanácsot kértek, hogy menjenek, meg mi merre, hány méter. Recepciós pályafutásom alatt már elmondtam egy párszor, de magyarul még soha. Olyan furcsa volt hallani magam, ahogy magyarul beszélek, de ez még mindig Beaulieu és Gianluca ott áll mellettem. Mintha a két kép összeférhetetlen lenne. :D Szóval nagyon örültem nekik. Még holnap is itt lesznek, de én szabad vagyok, úgyhogy nem hiszem, hogy összefutunk még. :(

2.Tegnap Nizzában voltunk.

2/a. Felszálltunk a buszra, két jegyet kérünk Nizzáig, erre mondja a pasas, hogy nem tud adni, mert elfogyott az a kis kártya, ami jegyként funkcionál. De a pénzt se vette el, hiszen nem tud mit adni cserébe. Vagyis ingyen elvitt mindenkit Nizzába, aki ott akart nála jegyet venni. Ez egy kicsit fordított, mint amit vártam. Nem tette zsebre a pénzt, és tárta szét a karját, hogy bocsi, de cetlit nem tudok adni. Dolgozhatott volna a saját zsebére, de nem tette. Fordítva vannak bekötve az emberek. Vagy a másik lehetőség, hogy inkább elvisz ingyen, mint hogy ne adjon igazoló szelvényt, hiszen egy ilyen nagy, hiper-szuper demokratikus államban mindig van valaki, aki ezt jogsértőnek találja... :)

2/b. Rengetegen voltam a városban, minden bolt fullon, tele fiatalokkal, és mindenki megy mindenfelé, olyan volt, mintha egy csomó hozzám hasonló, néha nem 100%-os koordinációval megáldott embert zártak volna össze. Borzalmas volt. Kb. 30 ember várt a H&M-be, hogy próbáljon. Nem csoda, hogy meghiusult a bikini vásárlási akciónk. :)

2/c. Vettem egy MP3 lejátszót. Otthon nem hiányzott, de itt kell. Szükségem van a zenére, jó magány ellen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szükségem van a zenére, eddig fel sem tűnt, de mondhatni függő vagyok. Mivel eddig más lehetőségem nem volt, ezért magamnak énekeltem, de azért ez mégsem mehet a végtelenségig, hiszen elég gyakran kibukott belőlem a zene, és ezzel azért hosszú távon sokkolni a környezetem és a vendégeket, hát nem tudom... Merész cselekedet.

3. Monaco. Ahogy egyre többször járok ott, egyre jobban az az érzésem, hogy nagyon fel van fújva a dolog. Lakások 1,5 millió eurótól kezdődnek, és a 4,5 milliós egészen normálisnak számít. Itt van egy kis hely, építsünk egy japán kertet. Az eredmény viszont kicsi  lesz, a háttérben, az út másik oldalán a toronyházak... Nem tudom... De az pozitív, hogy Vasarely képet raktak az egyik ház tetejére. De pont nem szeretem azt a képet, de ezt elnézem nekik. :) Jah, és minden sokkal drágább. Egy kiló paradicsom, az majd egy euróval, az itteni superu-s árhoz képest.

4. Sikeresnek tűnik a kapcsolat felvevési kísérletem az itteni magyarokkal. Remélem lesz is belőle valami. :) A szállodában dolgozó 10 ember egy kicsit kevés nekem...

Egyéb hirtelen nem jut eszembe, és egyébként meg zenéket kell feltöltenem az új MP3 lejátszómra, úgyhogy, ha megbocsájtatok, lépek! :)

ui.: Az időrendet sem sikerült betartanom, reménytelen vagyok! :D

Tegnap…

Most csalok egy kicsit, hiszen mióta elköltöztünk, nincs internetem. Csak a konyhában, ott meg épp nagy a sürgés, úgyhogy csak este teszem fel ezt a szösszenetet, most marad a Microsoft Word, aki jó barátunk… :)

(Ha esetleg valaki lemaradt volna, nem tudom írtam-e, de elköltöztünk. Most itt lakunk a hotel hátsó frontján, egy külön kis lakásban, vagyis inkább szobában. Lehetne rosszabb is, meg jobb is, de ez van, ez most már végleges, és nem kell átesni a vendégeken meg a főnökön.)

Tegnap Mentonban jártam, ahonnan már átlátni az olaszokhoz. Szép idő volt, és itt a legenyhébb a klíma Cote d’Azur térségében. Nagyon büszkék rá, hogy megterem minden citrusféle. Sok a nyugdíjas, sőt inkább csak nyugdíjas van, de aranyos kis város. A régi városrész az nagyon tetszett, színes házak, szűk kis utcák, amiket én inkább sikátornak neveznék, és ami számomra a legérdekesebb volt, hogy a város tetején, hiszen ez egy dombon helyezkedik el, temető van. Szóval nagyon jól éreztem magam, ismét láttam valami újat, és mióta kaptam fizetést, gazdagnak is számítok, úgyhogy nyugodtam tudtam egy tejeskávét inni, habár az árát még mindig sokallom, de a turistáknak semmi sem drága, mint tudjuk… :)

Az ebédem azért még megér pár sort, hiszen ilyenkor boltban kapható előre elkészített szendvicset vagy salátát szoktunk enni, és most egy olyan salátát választottam, amiben a zöldön kívül kacsahús, dió és sajt volt. Érdekes párosítás, nekem biztos nem jutna eszembe, de ők franciák, nekik elnézzük. :)

Délután elindultam visszafelé, vagyis Nizzába, hiszen megbeszéltük Virgenievel, hogy ott találkozunk, és étterembe megyünk, mégpedig tengergyümölcseit enni. Nyáron sikerült már próbára tennem magam La Rochelle-ben, ahol kagylót ettem, de ez azért más volt. Vegyes tálat rendeltünk, volt rajta minden, tüskés, nem tüskés, kis kagyló, nagy kagyló, kis csiga, nagy csiga (Tudom, tudom, fúj csiga, de ez a vízben él, és nem olyan sima éti csiga. :D ) kis rák, nagy rák (remélem rák volt) és persze citrom meg majonéz. Az volt a legmulatságosabb, hogy mindenki nézte a másikat, ki mit eszik, vagyis inkább, hogy ki hogyan eszi. Mert ezekért meg kell küzdeni, ez nem olyan, mint egy jó szelet rántott hús a vasárnapi ebédnél, hogy belebököd a villád, levágsz egy darabot a késsel, és már rághatod is, ehhez kell kanál, kés, villa meg tű, és a kezed természetesen, mert a nélkül nem kivitelezhető a mutatvány. Mindenesetre túléltük mind a ketten, most egy pár napra pótoltam a sót a szervezetembe, de biztos, ami biztos, leöblítettük egy „mousse au chocolat”-val. Hazafelé gyalog jöttünk, ami úgy kb 1 óra 40 perces sétát jelentett. Felfoghatjuk úgy is, hogy megsétáltattuk a tengeri herkentyűket, de nem volt annyira vidám, hiszen Virgenie sarkát feltörte az új cipője, de olyannyira, hogy ma papucsban dolgozik. Most én voltam a szerencsésebb, hisz nekem nem kellett reggel kelnem, de így is felébredtem, szóval szinte mindegy is.

Azt még be kell vallonom, hogy tegnap előtt el voltam anyátlanodva, hiányoznak az emberek otthonról, és amikor egyedül voltam, akkor ez túlságosan előbújt. De erőt vettem magamon, és rájöttem arra is, hogy szükségem van a zenére. Ha éneklek magamban, akkor rögtön jobban érzem magam, azt hiszem ez az egyik gyógymód honvágy ellen. Most jön a hatodik hét, egyesek szerint ez a mélypont, majd meglátjuk. :) Készen állok a támadásra, remélhetőleg én leszek az erősebb.

Kisütött a nap, úgyhogy azt hiszem, összeszedem magam, sétálok egyet, még biztos eső illat van…

... Visszatértem a sétámból. Négy órásra sikeredett, el is áztam többször egy pöttyet, de már csak azért sem fordultam vissza. :) Sziklák, tenger, víz, hullámok, virágok...

Ma nem volt valami fényes napom, lassan mentek a dolgok, de nem erről akarok írni, hanem a címben megjelölt gyerekekről...

Elég nagy szél volt ma a parton, így nem volt az igazi a fetrengés, úgyhogy inkább a gyerekkel foglalkoztam. Nagymamával érkeztek, aki szigorúan felügyelte, hogy melyik sziklán ugrálnak. Mindegyiket végigkérdezték, hogy erre mehetnek-e, mi számít nagymamának túl veszélyesnek és messzinek. Aranyosak voltak... Virgenie szerint nem, azt hiszem, őt inkább bosszantották, hiszen ott rohangáltak mellettünk, és nem igazából lehetett ezt az időt pihenésre fordítani.

Emlékeztettek valakikre... A kislány volt a kisebb, és vakon követte a bátyját, bármit csinált. Megpróbált a nyomában maradni, utánozni, és látszott, hogy bízik benne. Meg sem kérdőjelezte, hogy az a kő biztosan stabil-e. Nyílván nem tudta tartani a tempót, és a mozdulatok sem sikerültek hibátlanul, mint ahogy anno nekem sem. De mindig mindenhol ott akartam lenni, ahol ő is ott volt. Azt hiszem Amelienek is a bátyja a példaképe, és egyszer szeretne majd olyan lenni, mint ő, nagy, erős és ügyes.

Azt se tudom, hol kezdjem, sok dolgot nem meséltem...

A mai legfrissebb, hogy most ért véget az edzésem... Az úgy volt... Elmentünk Monacóba, kitaláltuk, hogy be akarunk menni egy múzeumba. Ma ramaty idő volt, de elraktuk az esernyőt, mit nekünk... Csak hogy az esernyő semmire se volt jó a szél miatt, frankón eláztunk, mire felértünk a múzeumhoz, ahol kiderült, hogy valami konferencia miatt négy napig zárva! Hát, gondoltunk valamit... :) Aztán realizáltuk, hogy ebben az időben nem lehet mást csinálni, mint befészkelni magad egy kávézóba és valami sütit enni. Természetesen kiderült, hogy minden nagyon drága, ezért lementünk a bevásárló központba, ahol van Meki, ott a legolcsóbb a kávé alapon. Mire odaértünk kisütött a nap, úgyhogy ennek örömére ki is ültünk a teraszra a süteményünkkel meg a kávénkkal. Aztán a nagy beszélgetésben kilyukadtunk oda, hogy sportolni kéne, közelben van egy decatlon és a lelkesedés hevében vettünk szabadidő nadrágot, mert én az enyémet otthon hagytam. És szusit is vettünk, az volt a vacsi, aztán irány Cap-Ferrat, a szomszéd falu, csodaszép sétány vezet odáig, amit mi most futásra használtunk. Meg se tudnám mondani, mikor futottam utoljára. Talán tesi órán gimiben :) :D Aztán még egy kis torna, ha már bemelegedtünk, megállapodtunk, hogy kétnaponta megejtjük ezt az órás műveletet.  :D Csak el ne fogyjon a lelkesedés :D De reméljük, azért csak kitart egy ideig. Mindenesetre holnap nyugodtan fogom a nutellás croissant-om elfogyasztani :)

Balázs lesétált a térképről, várok rá még egy kicsit, és addig mesélek még valamit, jó?

Na, lássuk csak, mit is meséljek...

Tegnap kitakarítottuk az új szobánk. Most egy szállodai szobában lakunk, de nyílván ezt nem fogják ránk pazarolni, úgyhogy költözünk.  (Közben Balázs megérkezett, és egyébként beteg. :(

Szóval a szobánkra visszatérve, a hotel hátsó frontján van, az udvar végében. Most festették ki, így azért már elviselhetőbb, habár a fürdő hagy maga után kívánni valót, de igazából mindegy. Tiszta, már, 4 óránkba telt, de tiszta lett, és a miénk. Remélem ott már jobban fogunk aludni, mint itt, és nem lesz egy szállodában lakom érzésem. Van hozzá kerti bútor is, ennek külön örülök, lehet kint olvasni. Sőt este is lehet kint olvasni, hiszen van lámpa. :) Régi vágyam éjszaka kint olvasni, csak valahogy akkor sosem látok... :)

Itt tartunk most, majd lassan bepótolom az érzéseimet. Sok minden történik, a francia  kezd megindulni, meg a váltogatás is, szeretek recepciózni, Balázsnak van repülőjegye, Anyukám kapott egy kiskutyát Apukámtól, jártam Nizza azon részén, ami európai, kezdem magam kiismerni, gyűlnek a vendégek (és vannak kedvenceim, most épp többen is) ...