Ma nem volt valami fényes napom, lassan mentek a dolgok, de nem erről akarok írni, hanem a címben megjelölt gyerekekről...
Elég nagy szél volt ma a parton, így nem volt az igazi a fetrengés, úgyhogy inkább a gyerekkel foglalkoztam. Nagymamával érkeztek, aki szigorúan felügyelte, hogy melyik sziklán ugrálnak. Mindegyiket végigkérdezték, hogy erre mehetnek-e, mi számít nagymamának túl veszélyesnek és messzinek. Aranyosak voltak... Virgenie szerint nem, azt hiszem, őt inkább bosszantották, hiszen ott rohangáltak mellettünk, és nem igazából lehetett ezt az időt pihenésre fordítani.
Emlékeztettek valakikre... A kislány volt a kisebb, és vakon követte a bátyját, bármit csinált. Megpróbált a nyomában maradni, utánozni, és látszott, hogy bízik benne. Meg sem kérdőjelezte, hogy az a kő biztosan stabil-e. Nyílván nem tudta tartani a tempót, és a mozdulatok sem sikerültek hibátlanul, mint ahogy anno nekem sem. De mindig mindenhol ott akartam lenni, ahol ő is ott volt. Azt hiszem Amelienek is a bátyja a példaképe, és egyszer szeretne majd olyan lenni, mint ő, nagy, erős és ügyes.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.