Egy gyakornok mindennapjai

Annyi minden van a fejemben, és nem tudom, mit írjak, hol kezdjem…

A heti beosztásunk csapni való. Reggel dolgozunk nyolc és dél között, aztán délután öttől és nyolcig. Az öt óra semmire sem elég, nem tudsz kimozdulni innen, mert nem érnél vissza, és az érzés sem dob fel, hogy ma még vissza kell jönnöm. Ha még lenne értelmes, de nincs. Egy fél ember nincs itt, nyílván mindenki a Grand Prix-t bámulja, és nem itt kuksolnak. De tegnap volt 4 pohár, amit össze kellett szednem a medencénél. :) Nem remek? :) Az abszolút kavarodásért kicseréltük Virgenie-vel  a szabad napjainkat, mert úgy volt, hogy megy bulizni csütörtökön, úgyhogy most tényleg fogalmam sincs, hol tartunk. Ma szabad vagyok, és próbálom tudatosítani magamban, hogy holnap kezdődik a hét. (Nekem vasárnappal kezdődik a hét.) Csak tudnám, miért vagyok ilyen álmos?! Rejtélyes… Pedig most voltam „szabadságon” múlt héten… :)

Csütörtökön voltam abban a kávézóban, amiről már meséltem. Egy kicsit tartottam tőle, mert elvárásokkal mentem be, annyira reméltem, hogy megismer a pincér, vagy valami… Annyira családiasnak tűnt előszörre, és annyira kedvesek voltak velem is. Nekem nagyon fontos, hogy legyen egy hely, amit ismerek, ahol megismernek. Otthon ilyen a Toldi meg Madus volt kávézója. Szeretek odajárni, mert tudja a srác, mit iszom, mert habár egy értelmes mondatot nem váltottunk, régi ismerősként köszönt, meg a reggeli vendégkör ugyanaz, és megismerjük egymást a városban. Visszatérve az itteni kávézóra, beléptem, és az a srác volt ott, aki múltkor is nagyon rendes volt, és azonnal megismert, láttam a szemén, és mondta is. És Brigitte is ott volt, aki egyidős néni, egy kissé őrült, de nagyon kedves. Múltkor úgy engedett el, hogy legközelebbi viszontlátásig, és örült neki, hogy találkoztunk ismét. :)

Jó innen kiszakadni egy kicsit. Mostanában a hangulat eléggé parázslik, fennáll a veszély, hogy Valerie itt hagy bennünket. A főnök kötözködik, Gianluca próbál kijátszani minket egymás ellen Virgenie-vel, vigyázni kell vele. És a legviccesebb, hogy a tulaj tegnap világosult meg, hogy én nem német anyanyelvű vagyok. Magyarországról jöttem, és azért beszélek akcentussal németül… Milyen meglepő, nem tudta hova tenni a kiejtésemet… :) De azért bájos, hogy erre a felfedezésre két és fél hónap után jutott.

Tegnap, amikor pakoltam be a matracokat a kerti bútorokról, akkor gondolkodtam rajta, hogy előbb ezeken még emberek feküdtek, és nekik mennyire normális, hogy azok a matracok ott vannak, nekem viszont ez a munkám. Aztán ma reggel kezembe vettem a sajtot, ami fóliába van csomagolva. Valakinek az a munkája, hogy a nagy sajtot kis szeletekre felvágja és becsomagolja, amit én utána megveszek, és fel se tűnik, hogy az valakinek a munkája. Vajon mennyi munkával töltött óra mellett megyünk el, és nem is tudatosul bennünk, hogy egy mozdulattal tesszük semmisé a munkáját valakinek. Talán ezért is van olyan nagy jelentősége, amikor valaki odajön a távozáskor hozzám, megköszöni a munkámat, és kezet fog velem…